Beszélő 2006. március [antikvár]

Halmai Tamás BERLINI MÉZ Mimié?] igaz. Az olvasástól elfinomult ráncok a szem körül éppúgy, mint a berlini méz, melyet halandó még soha meg nem ízlelt. Minden vallások minden szentjei. A férfiak hideg kétségbeesése. A tenger legmagasabb pontja. Boldogságunk, mely nem volt több tiszteletre méltó spekulációnál. Az idő, ez az ügyetlen mágus, aki visszavarázsolni semmit se tud, és a halhatatlanság, mellyel nincs dolga élőnek. A gésák kiművelt tartózkodása. A rabbik szakállában az évszázadok. A sár csipkéit szépnek látó fölindultság éppúgy, amint a kagylókat gyűjtő szenvedély, melyet nem olt ki elutazás, hirtelen eső, betegség. A síró ember, akit csak a könnyei vigasztalnak. És az öröm, hogy hallgamak a kürtök, és megjönnek a lovasok. A glória az alvók feje fölött, s az antik rémület, a Szapphó sorai közt megbújó. A kincsekkel teli gömbök, álmokból, mesékbó'l ismerések. A hegyek válasza, a visszhang. A szavak sötétje bennünk, és a beszéd világossága a könyvekben. A tánclépések az ütközetben, egy megíratlan Satie-keringőre. Az édes, pontatlan homály, melyben a legpontosabb boldogság esik meg a szeretóldcel. Mind, akik az ölelésben reményt, az elválásban még nagyobb reményt találnak - a képzelet óvatos szakszerűségével, az elmúlás árnyaival szemközt, a tengerből tündöklő nap oltalmában. A ragyogás, egymásban, egymás nélkül, vagy egymás helyett. Az átkelés, csak mint fűtetlen szobán, a hómezólcön. A kerubok lábnyoma a ház eló'tt. Ikonok aranyával elfedett poklok. Ráismerés az ismeretlenre. A spanyol nyelv, mely uil lágy átokhoz, miséhez, és a vattás ködben a puha idegenek. Minden, minden igaz, és minden szent, akár van, akár nincs, akár a harmadik. Gazdátlan sebek nincsenek.