Beszélő 2000. június [antikvár]

Radnóti n A S Z O EEVEZHE B R O K // / / // TOSEGEROL Mire ez a lapszám az utcára kerül, az olvasó könnyebb helyzetben lesz, mint e sorok írója: akár körbe is evezheti azo-bit a szobrokat, amelyekről alább szó lesz, és amelyeket jómagam csak az internet fotóiból ismerek. Az internet fotóiból nem sok információ szűrhető le. Különben is általános konzervatív főszabály képzőművé-szetkritikusoknak: egy kiállítást azután helyes értékelni, ha már láttuk. A városligeti tóra ten'ezett szoborkiállítás -mintegy harminc művész közös vállalkozása - még nem látható. Am a concept art négy évtizedes története azt az alternatív szemléletet is meghonosította, miszerint a művészi koncepció fontosabb, mint a megvalósulás. Ha konceptuális lutívészetntk tekintem a tó vizében felállított szobrok kiállítását, akkor számos olyan szempont merül föl, amin - ideiglenes jelleggel - érdemes eló're is elgondolkodni. Hogy aztán, amikor megvalósul, ellenőrizhessük szempontjaink jogosultságát. Ki a művész? Bizonyára az ödetgazda, Bodó Katalin. Valamint a szobrok alkotói, akik vagy erre az alkalomra készítik műveiket, vagy legalábbis mérlegelniük kell azokat a körülményeket, amelyek közé szobraik kerülnek. Ezek a körülmények eléggé sokrétűek. Nem csak a szabadtéri szobrok hagyományos problémái. Hogy például arányos viszonyba kerüljenek a tereptárgyakkal. Lásd boldogtalan Szabadság-szobrunkat - a Gellért-hegyen, amely vokaképpen csak domb, de a szobor irdatlan tömege halommá, mit halommá? buckává! alacsonyítja. Nem is volt más szép napja ennek a szerencsétlen monstrumnak, csak mikor Szentjóby Tamás jóvoltából kísértetként lebegett lepedőbe bugyolálva a város felett. (Keserű Ilona Gellérthegy képe nemlétezőnek tekinti: így tesz esztétikai igazságot.) De persze lásd a New York-i híres Szabadság-szobrot is, amelynek felmászhatunk a belsejébe és kinézhetünk a lokán. Ott a roppant nagyság funkciója az, hogy az utazó már távolról megpillanthassa az Újvilágot. De a természeti képződmény, a kis sziget, amelyre épült, ezenközben lefokozódik posztamenssé (s a szobor kilátó- és jelzőtoronnyá). Mindkét példa közeli kapcsolatban áll a vízzel, de a városligeti szobortónál a víznek főszereplőnek kell lennie. A helyszín tereptárgj'ai, a Vajdahunyadvára^ a Műjégpálya épülete, a híd, saját stiláris jogukon is kiválóan alkalmasak arra, hogy díszleteknek tűnjenek; a városligeti csónakázás ezért is „romantikus", ami azt jelenti, hog)' van valami irreális elem benne, a mindennapi terhek felfüggesztése. A szobroknak persze nem kell ezt a banális, de édes effek-tet kelteniük, ám a helyszín felfokozott teatralitása szerepet játszik majd hatásukban. Az irrealitás fő közege a víz. Igen antiplasztikus közeg, éppenséggel ellentéte annak a szilárdságnak, tartósságnak, mozdulatlanságnak, helyben maradásnak, amely általában a szobrászatot jellemzi. Egy nagy^ hagyomán\TÍ plasztikai műfaj régóta játszik ezzel az ellentéttel: a kiátépítészet és kút-szobrászat. Fő csodáiért ajánlatos Rómába zarándokolni. De a kutak szobrai minteg)' közrefogják a vizet, medret és gátat szabnak neki, hogy ne folyjék szabadon (ne mérgezze, hanem üdítse a várost), hog)"^ hajlandósága ellenére plasztikai elemmé váljék, s ugyanúgy hirdesse az ember ma rossz hírbe keveredett hatalmát a természet fölött, mint a franciakertek csodás nyírott bokrai. A mesterségesen kialakított kedves Városligeti-tóban a víz fogja majd közre a szobrokat. A barokk concepttel szemben, amely megvalósítván a lehetedent plasztikaivá tette a vizet, itt a víz fogja optikailag feloldani a plasztikát. A párás levegőben, kivált meleg napokon némileg rezgő szilárdság a víz tükrében állandóan ellentétét szemlélheti, az imbolygót, az úszót, a lebegőt, a szétesőt és újra összeállót. A néző két szoborral találkozik: szoborral és nem-szo-