Királyok és Krónika könyve: Lázadás és reformáció [antikvár]

Hihetetlen, drámai történelem bontakozik ki előttünk a Királyok és a Krónika két-két könyvének tanulmányozása során, a következő negyedévben. Lehetetlen, hogy apró részletességgel foglalkozzunk velük, mégis sokaknak fog örömet okozni. A lecke elején utalás történik majd Dávid és Salamon uralkodására, de főként a majdnem 400 évet felölelő, Kr. e. 961-től Kr. e. 586-ig terjedő időszakról, a Jeruzsálem ostromáig, ill. a templom lerombolásáig tartó időről lesz szó. Kezdetétől fogva a végéig, a templom és szolgálata körül csoportosulnak majd az események. Miért is idézzük fel ezt a történelmi időszakot? Hiszen többnyire nem szép, a lelki erények szempontjából nem példaszerű történések és személyek sora tárul elénk. Mennyi elesés, mennyi taszító magatartás, micsoda mélysége a hamisságnak és a gonoszságnak! S milyen kevés a jó! Mindezek pedig Isten választott népének történetéből származó, ihletett, Isten által inspirált próféta-írók feljegyzései. Vajon miért kerültek ezek a Bibliába? Fenntartva a földi élet egész tartamáig és nyíltan kitárva minden részletében? Kiért és kire nézve íródtak ezek? Ha becsületesen áttanulmányozzuk a Biblia e könyveit, abban a tapasztalatban lesz részünk, hogy csendesül büszkeségünk, hódolatunk pedig elmélyül Isten iránt. Ő, aki egyetlen mozdulattal letörölhette volna a föld színéről az egész népességet, Aki látva, hogy választott népe semmivel se jobb, mint egyebek, joggal fordulhatott volna el tőlük, de nem fordult el, nem törölt el egyet sem. Ellenkezőleg: fáradozott, ígéreteket adott, kérlelt, megbocsátott, továbbhordott! Mindezt egy nép között, amelyről végül ki kellett jelenteni: „És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldé hozzájuk követeit jó idején, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették és prófétáival gúnyt űztek..." (2Krón 36:15-16/a).