Kimondhatatlanul [antikvár]

Vaksi esküvőjén azt hittük, ott pusztulunk. A pap hangja pont úgy visszhangzott a templom falai között, mint a hangosbeszélő egy vidéki vasútállomáson. Na, ebből elég - határozta el magát Massimo. - Én lelépek. Es kiment. Simonéval váltottunk egy pillantást. Előbújt a csíkos oszlop mögül, ahol addig lapult, és Massimo után eredt. - Szerintetek megsértődik Vaksi? - kérdeztem, mikor utolértem őket a templom előtt. Simoné cigivel kínált minket. Én nem dohányoztam. Massimónak pedig kedve nem volt hozzá. Vetettünk még egy pillantást az oltár előtt szobrozó barátunkra. Direkt az ő kedvéért jöttünk vissza. De azért mindennek van határa. És a pap bőven túllépett azon a határon. - A lányt felismertétek? - kérdezte Simoné. Sem én, se Massimo nem ismertük fel. Igaz ugyan, hogy vagy húsz éve nem jártunk arra, de úgy éreztük: egy ilyen nőre emlékeztünk volna kislánykorából is. - A könyvárus lánya - közölte Simoné. - A nagybajszáé? - Ne már - Vaksi mesélte nekem. Lazítottunk egyet a nyakkendőn, és azon tűnődtünk, elhigy-gyük-e neki. Csendben bámultuk a tengert egy ideig. A parti sétány olyan volt, mintha sosem jöttünk volna el onnan, pont olyan, mint ahogy emlékeztem rá, mintha csak egy régi képeslap elevenedett volna meg. Ugyanazok a pasztellszínű házak,