Rubicon Bukazin 1-2. [antikvár]

A hidegháború nem olyan volt, mint a többi háború. Mindkét fél óri-V ási mennyiségű nukleáris rakétát halmozott fel, s bármikor készen álltak kilőni azokat szárazföldről, tengerről vagy levegőből. Sokan el is szánták magukat arra, hogy megtegyék, hiszen az elrettentés sikerének az volt a feltétele, hogy a másik fél elhiggye: ellenfele készen áll a harcra. Ugyanakkor a nukleáris fegyverek pusztítóképessége messze meghaladta katonai hasznosságukat. Ahogy Edward N. Luttwak aradi származású amerikai hadtörténész megfogalmazta: túl hatékonyak voltak ahhoz, hogy a kölcsönös elrettentésen kívül másra is használják őket. A NUKLEÁRIS FEGYVEREK MEGFÉLEMLÍTŐ EREJE Hagyományos ütközetekben az efféle fegyvereket nem lehetett bevetni. Sőt, még az ellenfelek hagyományos fegyverekkel történő összecsapását is akadályozták, hiszen a nélkülük kivívott sikereket azonnal ellensúlyozhatták volna a bevetésükkel. Egyszerűen lehetetlenné tették azt az optimizmust, amely szükséges a háborúk megindításához, hiszen nyilvánvaló volt, hogy felhasználásuk katasztrofális következményekkel Járna. Thomas S. Power tábornok, az amerikai hadászati légiparancsnokság 1957 és 1964 közti főparancsnoka egyszer kijelentette: „Ha a háború végén csak két amerikai és egy orosz marad életben, akkor nyertünk!" Egy munkatársa azonban megjegyezte: „Csak arra vigyázzon, hogy egy férfi és egy nő legyen " Még az olyan diktátorok is, mint Sztálin és Mao Ce-tung, akik nyugodtan feláldoztak tízmilliókat saját honfitársaik közül, nagyon óvatosnak bizonyultak, amikor az atomfegyverek kerültek szóba. A hidegháború ezért csak perifériális frontokon „melegedett fel": Koreában, Vietnámban, Afganisztánban, Afrikában és Közép-Amerikában. Bár e harcokban milliók haltak meg, a hidegháború végkimenetele szempontjából nem bizonyultak döntő jelentőségűnek. A propaganda és a felforgatótevékenység sem ért el meghatározó eredményeket A háborút végső soron a piac által irányított gazdasági rendszer és a központi tervgazdálkodás versengésének végkimenetele döntötte el, amely aláásta a szovjet rendszer legitimitását Amikor a hidegháború történetírását emlegetik, szinte kizárólag ameri- "Fire!" kai vagy nyugat-európai történészek vitáit idézik fel. Az ok nyilvánvaló: bár a kommunista tömb országaiban is Jelentek meg írások a témáról, vita nem bontakozott ki. A marxizmus-leninizmus hivatalos ideológiája szerint a hidegháborúban a Szovjetunió a haladásért, a békéért, az emberiség fejlődéséért küzdött - ha pedig ezt elfogadjuk, akkor a vele szemben álló fél kizárólag mindezen nemes célok elszánt ellenségének szerepkörét kaphatja meg. Aki felvetette volna „a világ haladó erői" élén álló nagyhatalom felelősségének kérdését, az a szovjetellenesség vádját magára vonva aligha publikálhatta volna nézeteit. A HIVATALOS ÁLLÁSPONT A VASFÜGGÖNY EGYIK OLDALÁN A kommunista tömb országaiban azok a történészek, akik publikálhattak a hidegháborúról, meglehetősen egységesen nyilatkoztak a konfliktus eredetéről és a felelősség kérdéséről. Álláspontjuk ráadásul nem sokat módosult a hidegháború évtizedei alatt. Idézzünk fel néhányjellegzetes megállapítást a legszélesebb körben forgalmazott, összefoglaló Jellegű magyar kézikönyvekből! A Minerva Kiadó 1960-ban, majd a Közgazdasági és Jogi Kiadó új kiadásban 1963-ban jelentette meg azt az enciklopédiát, amelynek világtörténelmi kötetében a következő, sután megfogalmazott kijelentést olvashatjuk a hidegháború okairól: „A nyugati hatalmak ismételten útját próbálták állni a keleteurópai országokban a szocialista elemek kialakulásának." Jóval részletesebben fejti ki ugyanezt az MSZMP Politikai Főiskolája által 1975-ben 30 000 példányban megjelentetett, A nemzetközi munkásmozgalom története, 1945-1974 című kötet: ,A háború egyik legfontosabb következménye a Szovjetunió megerősöáése volt", ami „növelte a háború utáni demokratikus szellemű rendezés lehetőségét, hozzájárult a különböző forra- RUBICON í