Havi Parabola Magazin 2008. november [antikvár]

Kedves Olvasók! Kisgyerek voltam, mikor elveszítettem a nagypapámat. Persze nem értettem, hogy ez mit jelent. Nem mesél nekem többet? Majd anyu fog helyette is. Körülbelül ezt jelentette a Papa távozása. Meg azt, hogy a nagymamám, aki előtte soha, most állandóan sír. És hogy vannak napok minden évben, amikor jóformán csak róla beszélünk. A halála napján és Halottak napján biztos. Lázadó kamaszként úgy véltem, rám erőltetnek egy emlékezést, pedig nincs hozzá kedvem, hiszen igazán komoly viszonyom nem is alakult ki a nagypapámmal a pár közösen eltöltött év alatt. És egyszer csak elkezdett hiányozni. Hogy elmenjek hozzá, és felnőttként beszélgessünk. Az ő gyerekkoráról és az enyémről. Anyukámról. Budapestről a 30-as években, amikor ő iskolásként járt benne. Dédszüleimről és a háborúkról. Arról, hogy hogyan lehet méltósággal megöregedni. Hogyan lehet biztosan dönteni jó és rossz között. És hogy miért van az, hogy túl későn vesszük észre az igazán fontos dolgokat. Már nem tudom tőle megkérdezni. De az élőktől még igen. Koncentráljunk rájuk, amíg lehet. Ne sétáljunk el senki és semmi mellett.