Credo 2009. különszám [antikvár]

Egy szakasz végén Búcsúzik a szerkesztő A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóbizottsága 2008. október 13-án nyolc és fél év után fölmentett a szerkesztői teendők ellátása alól. E nyolc és fél esztendő mérlegét most bajos volna megvonni. Annyi azonban elmondható, hogy 2004-re a folyóirat terjedelme megduplázódott; a történeti, ezen belül a vallás- és művészettörténeti irányultság mélyült, a tanulmányok szakmai kivitele javult, és ugyan nem túl nagy terjedelemben, de állandó alkotóelemmé vált a műfordítás. Komoly eredménynek tartom, hogy az évek folyamán a folyóirat némileg felekezetközi jelleget öltött. A szerkesztésemben megjelent 17 számban természetesen és szükségképpen voltak hibák és hiányosságok, akár a szerkesztő korlátaiból, akár a viszonyok szűkösségéből, akár a munka töredékjellegéből fakadóan. Olvasóinknak bizonyára feltűnt, hogy működésem alatt a Credo eleve bizonyos távolságtartással szemlélte a kortárs, illetve közelmúltbeli egyházi életet; számos aktualitásról pedig egyenesen hallgatott. A helyzetet és a szándékot azonban ma sem tudom jobban kifejezni, mint egykori szerkesztői beköszöntőm (2000/1-2., 3. o.) mondataival: „Ebben a világban, a testetöltés világában szükségképpeni a forma, szükségképpeni a hagyomány. Csak a tartalom és a ritmus változik: hiszen a divatőrület is tradíció, de torz, gerjesztett. Amikor egyházi hagyományról beszélünk, a sajátosan ránk jellemző történelmi távlat van a szemünk előtt, amely a jelenig terjed ugyan, de megőriz bennünket a fecsegő időszerűségtől, és egy különös mélységet ad. A mi dolgunk csupán annyi, hogy óvatosan keressük a harmóniát (és ha kell, a feszültséget is) a formaőrző hagyomány és ama kései, utolsó remény között. ( ) Józanul akarunk hűségesek lenni: hiszen világos számunkra, hogy a felekezeti kultúra nagy korszaka már lezárult. ( ) A felszínes ész fantáziaszegénységre gyanakszik; pedig önfegyelemről, egy történelmi helyzet tudomásulvételéről van szó." Kívánom, hogy utódaim munkája gyümölcsöző legyen! Mányoki János