Túlvilági gyilkosok [antikvár]

Kísérteties jelenet volt. Négy férfi és három asszony állta körül a követ. Testüket hosszú, fekete palást, arcukat álarc fedte. Merev pózban álltak, mintha viaszfigurák lennének. A nagy, bolthajtásos teremben egyetlen lámpa sem égett. Mégsem volt egészen sötét: a kő világított. Majdnem akkora volt, mint egy asztal, kocka alakú, tulajdonképpen sötét színű, de valami belső fény áradt belőle. Fölötte a levegő mintha telítve lett volna elektromossággal, ami villogott, és halványan bevilágította a sötét helyiséget. Mindnyájan visszafojtott lélegzettel vártak, mert tudták, elérkezett a nagy pillanat, amire hetek óta készültek. Aztán megszólalt egy hang, és betöltötte a nagy termet. Összerezzentek. A hang egyre erősebb, egyre parancsolóbb lett: - Kiküldelek benneteket a világba. Az utasításaimat fogjátok végrehajtani. Én uralkodom fölöttetek. Én, a Holtak Ura. Ők heten lélegzet-visszafojtva hallgatták a hangot, minden szavát az eszükbe vésték. - A kő adja nektek az erőt! - folytatta a hang. - És most fogjátok meg egymás kezét! Engedelmeskedtek, átkulcsolták egymás csuklóját. Szemük a kőre meredt. A mágikus kőre! Hirtelen úgy tűnt, mintha égne. Hideg kék tűzkarika ölelte körül a követ, majd fellángolt, éles, villogó fényt vetve a körülállók kámzsájára, majd egyik másodpercről a másikra kialudt. - Ez a pokol tüze volt! - szólalt meg újra a hang. - Ne feledjétek, ettől a perctő az ördög szövetségesei vagytok! Az ördögnek esküdtetek hűséget...