Világok [antikvár]

BEVEZETŐ A tisztás ott lapult az erdőben, nem messze a házunktól. Magas tölgyfák vették körbe némi gyertyánnal vegyítve. Nem volt nagy, talán harminc méter hosszú, és négy út futott össze rajta. Pisti, a szomszéd gyerek felkiáltott. - Gyertek már, nézzétek menynyi szamóca van itt! És valóban, a tisztás nyugati szélén a fák alatt soksok jellegzetes szamócalevél borította a földet. Több se kellet, szépen nekiláttunk lecsipegetni a termést. Hárman voltunk. A három barát, Pisti, Zoli meg én. Azonban megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy Pisti és Zoli is degeszre ették magukat szamócával, én meg alig találtam. A francba, gondoltam, hogy lehetek én ennyire ügyetlen! Évek teltek el. A középiskola vége felé már illett eldönteni, hogy ki milyen pályát választ. Én is, mint abban az időben sok más fiú, vadászpilóta szerettem volna lenni. Az orvosi vizsgálat nagy részén már túl voltam, mikor is a szemészet következett. Megmutatták nekem a „babos könyvet" (Ishihara-teszt), mely rögtön ki is mutatta, hogy szintévesztő vagyok, keverem a vöröset a zölddel. És akkor eszembe jutott a sok éwel azelőtti szamócázásunk az erdőben. Te jó Isteni Hát ezért találtam én kevesebb szamócát, mint a barátaim! No de nem úgy van az, hogy csak úgy lemondunk a repülésről! Ha már nem lehetek pilóta, majd leszek fedélzeti mérnök. Abban az időben az utasszállító gépek személyzete nem csak két pilótából állt. Az első és másodpilótán kívül a fedélzeten volt még navigátor és fedélzeti mérnök is. Újbóli felvételi, újbóli orvosi vizsgálat következett. Megint a babos könyv, és megint kiderült, amit már tudtam, hogy színtévesztő vagyok. A doki rosszallóan csóválta a fejét, és közölte, hogy belőlem nem lehet fedélzeti mérnök. De miért? - kiáltottam fel. - Mert összekeverné a drótok színét! - válaszolta a doki. A francba! - gondoltam