Az igazságosság eszméje [antikvár]

ELŐSZÓ „Abban a kis világban, amely a gyermeklélek életének világa - mondja Pip Charles Dickens Nagy várakozások című regényében -[ ] semmi sincs, amit a gyermek oly finoman meg tudna érezni, mint az igazságtalanságot."^ Pipnek alighanem igaza van: Estellával való megalázó találkozása emlékezetébe idézi saját nővére „szeszélyes és indulatos fenyítéseit" amelyeket kisgyermekként kellett elszenvednie. Ám a nyilvánvaló igazságtalanság erős érzése a felnőttektől sem idegen. Érthető módon nem annak a felismerése mozgat bennünket, hogy a világ nem teljesen igazságos - ilyesmit közülünk csak kevesen várnak el -, hanem az, hogy fellelhetők körülöttünk olyan nyilvánvalóan kiküszöbölhető igazságtalanságok, amelyeket szeretnénk felszámolni. Ez elég nyilvánvaló a mindennapi életünkben, amely tele van olyan igazságtalanságokkal és kiszolgáltatottságokkal, amelyektől szenvedünk, és amelyeket okkal veszünk rossz néven, de igaz a tágabb környezetünkben fellelhető igazságtalanságok fehsmerésére is. Joggal feltételezhetjük, hogy a párizsiak nem rohamozták volna meg a Bastille-t, Gandhi nem dobott volna kesztyűt a birodalomnak, amely felett soha nem nyugodott le a nap, és Martin Luther King nem szállt volna szembe a fehér felsőbbrendűséggel „a szabadok földjén és a bátrak honában" ha nincs tudatában a szembeötlő igazságtalanságnak, amelyet le lehet küzdeni. Nem az volt a céljuk, hogy tökéletesen igazságos világot hozzanak létre (még akkor sem, ha létezett volna valamifajta megállapodás azt illetően, hogy milyen is lenne ez a világ), egyszerűen csak a tőlük telhető legnagyobb mértékben fel akarták számolni a nyilvánvaló igazságtalanságokat. 15