Az emberi érzések története [antikvár]

Bevezetés Miként érzünk^ A macskám ideje nagy részét mérgelődéssel tölti. Indulatát általában saját farkán éli ki: kergeti, csapkodja, közben zaklatottan nyávog, morog és fujtat. Egy kívülálló azt hihetné, a macskám egyszerűen gyűlöli a farkát, de mindenkit biztosíthatok róla, ez dühének megnyilvánulása, és igazából velem van baja. Akkor viselkedik így, amikor fél órát kések az etetéssel, vagy a helyére ülök a kanapén, esetleg elkövetem a borzasztó bűnt: megengedem, hogy essen az eső. Természetesen nem Zazzy az egyetlen állat, mely kinyilvánítja bosszúságát engedetlen gazdája felé. Bármelyik macska, kutya, nyúl, kígyó vagy akármi más állat gazdája tudja, hogy kedvenceink érző lények, és ezt tudtunkra is adják, amikor csak alkalmuk nyílik rá. Lehetnek dühösek, követelőzőek és szeretetteljesek - gyakran egyszerre. Úgy tűnik, az érzelmek éppoly szabadon áramlanak háziállatainkban, akárcsak bennünk. De most jön a csavar: nem éreznek érzelmeket. Mielőtt bárki nekiállna védőbeszédet tartani, miszerint „a macskám igenis szeret engem", szólok, nem csak róluk van szó. Az emberek sem éreznek érzelmeket. Az érzelem (emotion) tulajdonképpen csak sok-sok érzet (feeling), melyet az angol anyanyelvű nyugati emberek nagyjából kétszáz éve egy dobozba raktak. Nem más, mint egy modern eszme, kulturális konstrukció. Az az elképzelés is csupán tizenkilencedik századi, miszerint az érzelmek az agyunkban születnek.^