Az élő mult [antikvár]

Az iró és lelkiismerete. (Előszó.) (Minden író állítólag a társadalom lelkiismerete. Lehet, hogy e föltevés igazságtalanul teszi felelőssé a társadalmat lelkiismeretének megszólalásáért, de semmiesetre se menti az írót, hogy saját lelkiismeretének számot adjon írásáért. Ezt kísérli meg a következő párbeszéd.) Lelkiismeret: Majdnem negyven évig a büntetőjog és a kriminológia szántóföldjét mívelted, több-kevesebb sikerrel. Mi jut most eszedbe, hogy az öregkor határán idegen ugarba akarod vájni tompuló ekédet? Még kiderül, hogy te is csak olyan idény-kriminalista vagy, mint az a büntetőjogi szaktudós, aki, mikor miniszterré nevezték ki, lerendelte a Büntetőjog Tárát, vagy az a másik, aki államtitkársága napján úgy otthagyta a büntetőjog irodalmát, mint Szent Pál az oláhokat. Ha hízelegni akarnék, ami nem szokásom, úgy kérdhetném a költővel: „Tomori büszke vezér, mért hagytad el érseki széked?" Író: Ha a tanári katedrát érted az érseki széken, azt felelhetném, hogy nem én hagytam el, de ő hagyott el engem. Tudományt azonban katedra nélkül is lehet művelni. Mint ahogy katedrán is lehet ülni a tudomány művelése nélkül. Csakhogy a jog nem mértan s nem vagyok Archimedes, aki az ellenséget „noli turbare circulos meos"-szal fogadja. Égő házban vagy süllyedő hajón egyébként sincsenek szaktudósok. Ilyenkor minden épkézláb embernek, akár orvos, akár gépész, csak egy kötelessége lehet: oltani a zsarátnokot és betömni a léket. Amikor a mult kísértetei fojtogatják a jelent, csak gyermekek és képmutatók űzhetik zavartalanul a "ki-ki a maga mesterségét folytassa" néven ismert játékot.