A második nem [antikvár]

Részlet a bevezetőből: Sokáig haboztam, írjak-e a nőkérdésről. Nem éppen újszerű, és idegesítő téma, különösen nőknek. A nőkérdés vitájára eddig is több tintát pazaroltak már az elégnél, a vita lezárult, ne is beszéljünk róla többet. Pedig beszélünk. Az utóbbi száz évben elpufogtatott ostobaságok özöne a jelek szerint nem nagyon járult hozzá a kérdés tisztázásához. De van egyáltalán nőkérdés? És ha van, hogy hangzik? Egyáltalán: vannak még nők? "Az örök női" elvének hirdetői nem vesztek még ki: "Oroszországban is csak a nők, bizony" - sutyorogják, míg más jól értesült emberek - személy szerint gyakran ugyanazok - így sopánkodnak: "Mivé lesznek a nők, kivesztek az igazi nők!" Az ember lassan maga sem tudja már, vannak-e még nők vagy sem, lesznek- mindig nők, kívánatosak-e, hogy legyenek, mi a helyük, szerepük a világban, és miféle hely, szerep illeti meg őket. Mindenekelőtt? mi az, hogy nő? "Tota mulier in utero - a nő mindenestül anyaméh" - szokás mondani. Egyes nőkről fejcsóválva mondják a "szakértők", hogy : "Nincs bennük semmi nőies", holott csakúgy van anyaméhük, mint a többinek. Vitathatatlan, hogy az emberi nemen belül vannak nőnemű egyedek, s hogy ők alkotják ma is, mint a múltban, az emberiségnek mintegy felét, mégis divat arról beszélni, hogy "végveszélyben a nőiesség", és arra buzdítani bennünket, hogy : "Legyünk nők, maradjunk nők, váljunk nővé". Ezek szerint nem minden nőnemű egyed nő is egyben; csakis akkor az, ha osztozik abban a rejtelmes és fenyegetett valamiben, amit nőiségnek hívnak. De - mi az? ...