Filozófusok istene [antikvár]

Felső lapélén pár szórt folttal.
Molnár ​Tamás, az Amerikában élő, de Magyarországon is rendszeresen publikáló és oktató, világszerte ismert filozófus e híres munkájában a következőket írja: „Isten volt és maradt a filozófia centrális problémája, nincs kozmológia és etika, jogtudomány és embertan anélkül, hogy e tekintetben állást ne foglalnánk.” „Lehetetlen, hogy érveim kifejtése során minden ellenfelemnek minden lépésben megfelelően válaszoljak; az már viszont lehetséges, hogy rámutassak közös előfeltevéseik gyökerére – ellenérveik további mozzanatai azután szintén tarthatatlannak bizonyulnak. Elemzéseimet azzal kezdtem, hogy az istenkérdés nemhogy elavult volna, filozófiai spekulációk minden korban rendszeresen felvetik, ha csak felszámolásnak szándékával is. Ezután megvizsgáltam, honnét ered az istenkérdés megszüntetésének e vágya, illetve a vele való szembefordulás. Úgy találtam, hogy e törekvés végső mozgatója a filozófia területén kívül helyezkedik el: az ember ontológiai átalakítására irányul, melyet tudásának különleges felfokozása kísér. Ezután már csak az volt a kérdés, hogyan vezethető vissza a filozófia vállalkozása a tapasztalatra, mindig szem előtt tartva ugyanakkor, hogy a tapasztalat körét sokkal tágabban és mélyebben kell értenünk, mint ahogyan számos, a tapasztalatot különben megbízható ismeretforrásnak tekintő gondolkodó teszi. Ha viszont a tapasztalatot megnyitjuk az ontológiai törekvések, a mítoszok igazsága, a misztikusok látomása előtt, felfedezhetjük: nincs ellentmondás abban, hogy az ember egyrészt korlátozott lény, másrészt megbízható adatokat keres a környező valóságot illetően. Ha azonban létében vagy tudásában a jelenleginél lényegében magasabb szintre akarna jutni, Istennel találja magát szembe. S ez már valóban a mérsékelt realizmus utolsó szava, s kezdete a bölcsességnek.”