Vagy-vagy [antikvár]

ELOSZO Kedves olvasó, talán mégiscsak eszedbe ötlött néha, hogy kételkedj kissé annak az ismert filozófiai tételnek^ a helyességében, amely tétel szerint a külső a belső, s a belső a külső. Talán már te is hordoztál önmagadban olyan titkot, melyről úgy érezted, hogy boldogságával vagy fájdalmával túlságosan is kedves számodra; semhogy másokat is beavathass. Talán már találkoztál is olyan emberekkel, akiknél megsejtetted, hogy náluk ugyanerről van szó, de sem erővel, sem varázslattal nem bírtad volna napvilágra hozni titkukat. Talán az egyik ilyen eset sem illik rád és életedre, mindazonáltal nem ismeretlen számodra ez a fajta kételkedés: gondolataid közt futó árnyként néha átsuhan. Az efféle kétség hol felbukkan, hol eltűnik, és nem tudja senki, honnan ered és hová tűnik.'' Én a magam részéről mindig bizonyos eretnek érzelmekkel viseltettem a filozófia eme tételével szemben, s ezért már jókor hozzászoktattam magam, hogy amilyen jól csak lehet, magam végezzek megfigyeléseket és kutatásokat; útmutatást pedig azoknál az íróknál kerestem, akikkel e tekintetben azonos nézeten voltam, röviden: megtettem mindent, ami csak módomban állt, hogy megszüntessem azt a hiányérzetet, melyet a filozófiai írások keltettek bennem. Ennek során egyre inkább a hallás vált a legkedvesebb érzékemmé; mert ahogy a hang a külsővel összemérhetetlen bensőség megnyilatkozása, úgy fülünk az az eszköz, mellyel ez a bensőség felfogható, a hallás pedig az az érzék, mellyel a bensőség birtokba vehető. Ezért valahányszor ellentmondást találtam a látottak és hallottak között, kételkedésem csak megizmosodott, s megfigyelőkedvem egyre nőtt. A gyóntató papot rács rekeszti el a gyónótól, nem lát, csak hall. Abból, amit hall, külső képet formál magának; a hallottaknak megfelelően; így nem kerül ellentmondásba. Ám másként áll a dolog, ha valaki egyszerre lát és hall is, és rácsot lát önmaga és a beszélő között. Ez irányú megfigyelésekre