Titokzatos szerencse [antikvár]

I 1985 Az exkluzív londoni Portland Kórházban Lady Júlia Dangerfield selyemvánkosoknak támaszkodva pihent. A szibériai tollal kitömött párnákat azért hozta magával, hogy az otthoni kényelmét egy pillanatra se nélkülözze. Nem volt hajlandó a szükségesnél több kellemetlenségnek kitenni magát. Fátyolkönnyű köpenyét - melyet mintha csak ráöntöttek volna - hófehér marabutollak ékesítették. Frissen beszárított, rövid, szőke hajában lazán futottak egymás mellett a melírozott tincsek. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki alig tizenhat órája hozta világra a gyermekét. Kényelmes párnáival a háta mögött a tévét nézte és jeges vizet kortyolgatott, amikor hirtelen kopogtak a szobája ajtaján. Júlia a távirányító után nyúlt, kikapcsolta a tévét, és csak aztán szólalt meg: „Szabad!" Egy ápolónő lépett be széles mosollyal az arcán, karjában egy rózsaszín rózsákból és boglárkákból kötött, hatalmas csokorral. - Nem kell több! - kiáltott fel Júlia. Körbemutatott a többtucatnyi virágcsokorral csaknem beterített szobán. - Ráadásul már megint ez a rémes rózsaszín! Miért nem tud valaki, mondjuk, lila harangvirágot küldeni? Minden rózsaszín! A kasmírtakaró, az összes kismackó, a ruhák, a cipőcskék - Ó, pedig olyan szépek, Lady Júlia - csitította kedvesen a nővér, mintha meg sem hallotta volna a kifakadást. - Mi mást küldhetnének egy kislány köszöntésére? - Igen, magam is rájöttem a két tény közötti kapcsolatra, köszönöm -csattant fel Júlia. - De ebbe a sok rózsaszínbe bele kell őrülni. - Nagyot 7