Feloldozás [antikvár]

A Mentái Tanács egy látszólag megoldhatatlan problémával találta szembe magát, amikor 1969-ben a mentái népesség egyedeiből minden érzelmet kiölő Elcsendesedés protokoll bevezetésére tett javaslatot: a faji egységesség hiányával. A mai elidegenedett, rideg mentáloktól eltérően fajuk képviselői akkoriban szerves és tevékeny részesei voltak a világnak: voltak álmaik, sírtak és szerettek. Szeretteik pedig - természetes módon - néha más fajból származtak. Voltak mentálok, akik ember vagy alakváltó társat választottak maguknak, kevert fajú gyermekeket neveltek. Ahogyan az előre látható volt, ezek a nem tiszta vérvonalú mentálok ellenezték a leghevesebben az Elcsendesedés ötletét. Értették ugyan, miért hajlottak erre rokonaik: rettegtek, hogy elhatalmasodik rajtuk az erőszakos őrület és féltették a gyermekeiket az őrülettől, ami feltartóztathatatlanul söpört végig a népességen. De azzal is tisztában voltak, hogy az Elcsendesedésben elveszítenének mindent és mindenkit, akit valaha szerettek. Méghozzá örökre. 1973-ra a két párt szembenállása patthelyzetet eredményezett. Tárgyalások követték egymást, de egyik fél sem volt hajlandó engedni, a mentái népesség két részre szakadt. A többség úgy döntött, hogy a Mentáihálón marad és átadja elméjét a tökéletes Elcsendesedés érzelemmentes ridegségének. A kevert származású, mentái és ember vagy alakváltó társa mellett kitartó kisebbség sorsa azonban nem ennyire egyértelmíí. Az általános vélekedés szerint őket mentái gyilkosok irtották ki. Az Elcsendesedés túl fontos volt, a mentái faj utolsó reménye, ezért nem kockáztathatták, hogy néhány lázadó megzavarja. Hallani olyat is, hogy a lázadók tömeges öngyilkosságot követtek el. A harmadik elmélet szerint a nyomtalanul eltűnt