A hódító vámpír végzete [antikvár]

ELSŐ FEJEZET ( ""^öbbé már nem hiányzott a látás, eme tökéletlen módja annak, hogy érzékeljük a minket körülvevő ^ ^ világot. Nem volt több egy mankónál. Amit helyette kaptam, az sokkal hasznosabb. Vegyük például ezt a pillanatot - ezt a pillanatot, amikor a hátamat a falnak simítva, a kezemben tőrt tartva vártam arra, hogy megölhessem a túloldalon lévő férfit. Ha csakis a látásomra hagyatkoznék, kénytelen lennék a nyakamat nyújtogatva kilesni az ajtón. Kén3rtelen lennék megkockáztatni, hogy észrevesznek. Kén3rtelen lennék mindössze az alapján cselekedni, amit ki tudok venni a sötétben a férfiból és a szeretőjéből; hunyorogva nézni a vonagló testhalmot, és így rájönni, mi lenne a legjobb lépés. Tökéletlen megközelítés. Túl sok a hibalehetőség. Borzalmas módja a munkának. Ehelyett éreztem. ErzékeLteni. A szálak varázslatán át továbbra is tisztában voltam a fizikai világ határaival - a környezetem színével és alakjával, egy arc vonásaival, a fény hiányával vagy jelenlétével —, azonban ennél sokkal többel is bírtam. Ami létfontosságú a munkámban.