Vándorlevelek Mandzsúriából [antikvár]

A felkészülés évei Nagy hó esett 1903 telén, még februárban is embermagasságú kupacok tornyosodtak a székesfőváros utcáin, a kutyák szűkölve osontak be a kapualjak alá az éjszakai nagy hideg elől. Kihaltak voltak a terek, a konflisok sem jártak ilyen éjszakai órán, meleg helyre húzódott mindenki. A gázlámpák fénye csak egy termetes asszonyságot világított meg, aki sietősen vágott át a klinkertéglás úttesten az utca túloldalára. - Na, ez is megvolt - motyogta magában a bábaasszony, míg a kapukulcsot kereste. Fáradtnak érezte magát, bár a szülés nem volt nehéznek mondható, a negyedik gyerek volt már Babosnénál ez a kisfiú, ez a kis Sándor. Ismerte a családot: az apa jó iparosember hírében állt, szerették a munkáját a környéken, de a bába biztos volt benne, hogy nem maradnak sokáig itt, a székesfővárosban. Hallgatag, szótlan ember volt Babos Károly, de hallgatása ékesebben beszélt minden szónál. Vágyott vissza a hegyei közé, vissza a Kincses Városba, mert Kolozsvárt még Nagybudapest sem tudta feledtetni se vele, se a feleségével, Idával. Szerette a bábaasszony Idát is, aki hiába lett asszony, hiába futkosott körülötte már három gyerek, formájában lány maradt, vékonycsontú, mint egy madár. De a bábaasszony tudta, hogy a törékeny testben erős szív és kitartó hit lakik. Ám egy szülésnél soha nem lehet előre látni, mi adódik. Futott a hírre, hogy vajúdik Babosné, de a fiúcska világra jövetele szerencsésen lezajlott, úgy hagyta ott a gyermeket és az anyját, hogy már szopott is a kicsi.