Jézus élete [antikvár]

Előszót írni nagyon hálátlan és a legtöbb esetben szükségtelen dolog. Hálátlan azért, mert az olvasó nem az előszót, hanem magát a könyvet akarja olvasni, annak elolvasása után viszont az előszó már nem érdekli. És szükségtelen azért, mert sokkal jobb, ha maga a könyv beszél saját magáról s nem kell azt az előszóban külön megmagyarázni. Hogy pedig mindennek tudatában én mégis előszót írok, annak az az oka, hogy mondanivalóim számára nem találtam más formát, mint azt, ami az olvasó szemei előtt van. Ezt a formát pedig előszónak szokták nevezni. Sokkal jobban szerettem volna ennek az egész könyvnek a fedelére ezt írni: Vallomások Krisztusról és az Ő tanításairól. Féltem azonban, hogy ez a cím nagyon reklámízű lesz és talán némelyeket még meg is botránkoztat. Már pedig nagyon jól tudom azt: „jaj a botránkoztatónak". Pedig éppen azért kell előszót írnom, hogy megmondhassam: ez az egész előszó is, de meg e könyv minden egyes mondata nem egyéb, mint egy belülről jött forró vallomás Arról, Aki a kezdettől a végezetig egyforma szerelemmel öleli magához a kétségekben, nyomorúságokban, vérfürdőben, jajok és vágyó sóhajok könnyeiben az elkerülhetetlen ítélet felé menetelő embervilágunkat. Vallomás ez a könyv Arról, Aki mindig volt és ma is van, azok számára is, akik gyűlölik s azok számára is, akik szeretik és lábai elé borulnak, szent, nagy odaadással. A Vallomások írója az Ige egyházának egyik szolgája. Ez sokak szemében hátrányt jelent, mert azonnal készek lesznek az ítélettel: "Bizonyosan papos, szenteskedő és nagyképű." Tudom azt, hogy a ma embere rohanó, kicsinyes és felületes és ezért sokkal jobban szereti a dilettánsok hangos, izgalmas, fecsegésekkel és pletykákkal tele munkáig és Krisztust kereső szent vágyában százszámra veszi meg azokat a könyveket, amelyek Ő róla szólnak ugyan, de csak azért, mert ezzel még most is lehet üzletet csinálni.