Konrad Lorenz világa [antikvár]

Megfigyelésem szerint Festetics Antal barátom és tanítványom viselkedése egy ideje figyelemre méltó módon megváltozott. Loppal jár-kel a házamban, titokban rólam és feleségemről régi képeket, fotográfiákat, gyerekkori felvételeket fényképez. Utóvégre is nem maradhatott titokban: életrajzot akar írni rólam. Egy efféle feltételezés az emberből, hacsak nem szenved nagyzási hóbortban, szükségképpen vegyes érzelmeket vált ki. Egyfelől örül a megtiszteltetésnek, amelyben nagyra becsült, vele azonos módon gondolkodó kollégája részesíti, másfelől azonban érett emberhez nem egészen méltó lelkiállapotba juttatja - olyanba, amilyenben egy fiatal lány lesüti a szemét, elpirul és vihogni kezd. Ez körülbelül annyit jelent, hogy az ember kissé röstelli magát, és előre tudja, hogy biográfusa az érdemeit némileg eltúlozza, a nem kevésbé jogos kritikát pedig jócskán mérsékli majd. Minél többet tud azonban a biográfus az életrajz hőséről, annál csekélyebbek ezek a veszélyek. Festetics Antal engem csakugyan nagyon alaposan ismer, miként a munkáimat is. Más párhuzamok is vannak köztünk: ő, akárcsak én, szintén a Dunánál született - még ha valamelyest lejjebb is a folyam mentén. Az osztrák tudománynak ugyanabból a kicsiny, ám jelentős kultúrköréből való, mint én, és ugyanazt a nyelvet beszéli. Bár csak feleannyi idős, mint én, mégis hosszú barátság köt össze bennünket, számos, állatokkal kapcsolatos felejthetetlen élmény, valamint az élettereik megőrzéséért folytatott közös küzdelem.