Mexikó utolsó császára [antikvár]

Prológus 1867 tavaszán három férfi várakozott a sorsára. Egy korábbi zárda épületében tartották fogva őket, a Mexikóvárostól nagyjából kétszáz kilométerre északnyugatra fekvő Querétaro városka szétlőtt, napégette utcái között. Az apácák cellái éppen alkalmasak voltak börtöncelláknak, de azért jól felfegyverzett őrség is vigyázta őket - veszélyes politikai foglyok voltak, a Mexikóban csaknem tíz éve tomboló polgárháború egyik csoportjának a vezetői. Kivégzésükig még három nap volt hátra. Addig el kellett rendezniük az ügyeiket, és jó katolikusként meg kellett békélniük Istennel. Az egyik elítélt, Miguel Miramón Mexikó korábbi elnöke volt. Elnök, legalábbis a támogatói, a Konzervatív Párt számára az, bár ellenfelei sosem ismerték el a kinevezését. Miramón, akit mindösz-sze huszonhat esztendősen neveztek ki államfőnek, egy gazdag mexikóvárosi családból származott, és ősei között arisztokrata márkik is voltak. Városias viselkedésű, elbűvölő fiatalember, a hadsereg, az egyház és a felesége elkötelezett híve. Tipikus megtestesítője a konzervativizmus ügyének, amelynek valaha az élére állt. Fogolytársa a Sierra Gorda vidékén élő otomí indiánok közül való Tomás Mejía volt. Ez a környék olyan távoli és vad volt, hogy még a spanyol hódítók sem tudták leigázni egészen 1740-ig, vagyis csak több mint kétszáz évvel azután, hogy Mexikó a spanyol gyarmatosítók uralma alá került. A negyvenhét esztendős Mejía azoknak a mélyen vallásos és szenvedélyesen független szellemű