Kiút a pokolból [antikvár]

Borítói kissé karcosak.
Erős Gyuláné, Reminyusz Hermina írása hiánypótlóak. Tisztázandó, hogy a címbéli Pokol egy műrom Kisbéren, amelyet a XVIII. század végén építtetett a Batthyány-család. A szerző egy kisbéri szintó származású roma ember, aki hiába beszéli a nyelvet, rokonok híján már nem tud kommunikálni senkivel az anyanyelvén. Egyszer egy kislány, aki szépen meg volt fésülve, copfban volt a haja, szép szalag volt a hajában, állt előttem és ette a lekváros kenyeret. Én meg, a kócos és mocskos kis cigánylány, csak néztem. És akkor azt kívántam, bárcsak engem is ilyen helyre hozott volna a gólya! Ez a kép még ma is előttem van. Ezt a képet már egyszer meg is festettem. Azután mindig azt gondoltam, ha felnövök, én mindig dolgozni fogok, nekem is lesz szép házam és szép virágoskertem. Angéla lánya is mindig ilyenekről álmodozott. Mi ketten mindig együtt voltunk mindenhol, amikor csak lehetett. Az ő álmai is olyanok voltak, mint az enyémek. Mi ketten már akkor másképp szerettünk volna élni, mint a felnőttek. Mindig arról álmodtam, hogy festeni fogok. A porcelángyárban szép tányérokra és poharakra fogok festeni. Ha volt egy darab papír, én már rajzoltam rá. Ha nem volt papír, még a porba is rajzoltam. És ha majd iskolába fogok járni, minden jobb lesz, mert festő leszek. Nem akartam mást megírni, csak azt, hogy milyen szörnyű nehézségek között jutottunk el odáig, hogy megmutassuk a következő generációnak, hogy sok-sok munkával és gürcöléssel mindent el lehet érni. De ehhez nagyon sok szenvedés is jár. A gyerekek együtt játszottak, csatangoltak. Kisbérnek ezen a részén még nem volt vezetékes ivóvíz, nem volt csatornahálózat, nem volt távfűtés. Főként fával tüzeltünk, illetve ősszel mi gyerekek kimentünk a vasútra és a sárba ragadt tojásszenet, a feketén csillogó brikett darabokat, amit a fuvarosok már veszendőnek ítéltek kiszedtük a dagonyából és hazavittük. Együtt törtünk kukoricát, szedtünk krumplit, aztán egymás hajából, ruhájából a bogáncsokat, "kódistetveket". Gyerekként gyorsan megtanultam bolhát fogni, serkét roppantani. Ennek is köszönhetően az iskolában a "tetvészek" soha sem állítottak bennünket pellengérre. Egyszer viszont rühösek lettünk az unokatestvéremmel együtt, no ezt soha sem fogom elfelejteni. Kisbérnek ezen a részén nem volt komfort. Se nekik, se nekünk. A kék színű utcai közkutakat, csak a 70-es évek elején hozták el a mi utcánkba, addig az emberek forralt kútvizet ittak. A szerencsésebbek a szemben lévő vasúti bakterházból ceglédi kannákban hordták, ezt a feladatot főként a gyerekekre bízták. Fürdőszoba nem volt, lavórban mosakodtunk, nyáron a patakban. Illemhely az udvar végében egy fából készült bodega volt, amelyben madzagra fűzött újságpapírlapok lógtak. De azt is tudtam, hogy a lapulevél mire való. Gyakoriak voltak a hófúvások, a farkasordító hideg telek. Viharok után az áramszünetek, ilyenkor, zseblámpával, gyertyákkal és petróleumlámpával világítottunk. Mi is és mindenki más az utcánkban.