Gróf Széchényi Ferencz [antikvár]

Részlet a könyvből: A legnagyobb magyar, ki a nemzet létét fenyegető válságok közepett elméje épségét vesztette el és önkezével vetett véget életének, egyik munkája bevezetésében feljegyzi, hogy atyját «gyakran látta búba merülve, mert nemzetünk alacsony létét gyászolta és azon reménynélküli felfogást, miszerint nemsokára és elkerülhetetlenül fogna (a nemzet) végórája ütni, okozá keserű epedésit, minélfogva mint magyar reménytelen szállott sírjába». Széchényi István életírói előtt rég föltűnt családjában a lelki tulajdonságoknak és hajlamoknak átöröklődő azonossága. De ez nem egyedül a hazaszeretetnek a kétségbeesésig leszálló mélységében, hanem egyúttal a haza javára, különösen kulturai színvonalának emelésére irányuló áldozatkészségben is jelentkezett. Ezen utóbbi jellemvonás fénye volt az, mely a Széchényi családot mindjárt megalapítása idejében a homályból hirtelen kiemelte.