Diktátorok természetrajza [antikvár]

Bevezető Minden élet lezárul a halállal. Általában akkor írunk valakiről történelmi értékelést, amikor az illető már meghalt és ez szükségképpen eltorzítja a képet. Itt a 20. század két szörnyalakja, két diktátor (Hitler és Sztálin); életüknek - tetteiken túl - van egy olyan dimenziója, amit érdemes volna jobban megvizsgálni, mint általában eddig tették. Ok az emberi lehetőség szélsőségei voltak, éppen úgy, ahogyan egy rendkívüli művész vagy egy rendkívüli matematikus is az, aki az emberi tehetség (lehetőség!) végső határain mozog. Ez a két „szabálytalan" ember szintén az emberi magatartás szélsőségét képviselte. Ha „megértjük" őket, pontosabban: megfejtjük ennek az emberi magatartásnak a mechanizmusát, akkor valószínűleg önismeretben is gazdagodunk - magunkat is jobban meg tudjuk érteni, látván, milyen magból milyen fa tud kiterebélyesedni. Nem utolsósorban, ez a fajta megértés talán ahhoz is hozzásegít, hogy az ennyire elfajzott, szörnyű tettek megelőzhetők legyenek a jövőben - hogy az efféle fák ne nőhessenek az égig. A könyv folyamán többször is utalok majd arra, hogy - sajnálatosan, de talán törvényszerűen - kis Hitlerek és kis Sztálinok közöttünk is élnek, s akár naponta találkozhatunk velük. Hitler és Sztálin halálával az ilyen fajta emberi magatartás nem tűnt el a világból. A tudatos szembeszállás, a szembenállással való megelőzés az emberiség és az emberiesség szükséges önvédelme. Már a kezdet kezdetén hangsúlyozni szeretném: a diagnózis (a magyarázattal történő „megértés") sohasem menthet fel a bűnök alól. Erről szó sincs! Ha tehát egy bűnös gondolkodást - s az abból következő rémtettek sorát - elemző szemmel próbáljuk értelmezni, sohasem jelenthet erkölcsi felmentést. A diagnózis nem mentség, hanem magyarázat. Amikor az ilyen szélsőséges karakterek