Federer és Nadal [antikvár]

Előszó „Gratulálok, egészen hihetetlen, amit tettél". Valószínűleg nem ez volt életem legeredetibb vagy legszemélyesebb mondata, kitalálhattam volna valami frappánsabbat is azon a 2010. szeptember 14-i napon. De már későre járt, éjjel fél 2 volt, egy queensi parkolóban, egy fehér kisbusz középső sorában ültem, az utóbbi órák feszültsége és izgalmai nemcsak a testemet csigázták el, hanem a szellemi frissességemet is próbára tették. A parkoló lámpái alig nyújtottak némi világosságot a New York-i nyári éjszakában, annyira sötét volt, hogy abban sem lettem volna biztos, kivel beszélek, ha nem együtt szálltunk volna be a kisbuszba. Alig ismertem fel az arcát az anyósülésen. Annak ellenére, hogy már több mint húsz éve tudósítok nagy versenyekről, az élsport ilyen momentumai mindig ugyanúgy megrendítenek: a győzelem (vagy a vereség) pillanatában minden tökéletes, talán túlságosan is, ezrek a nézőtéren, százezrek, milliók a tévé előtt. Mindannyian a sztárt lesik. De a reflektorfény után ugyanez az idol visszatér magányába. Pontosan ez történt vele is, egyedül volt a sötétben. „Köszönöm, köszönöm" - válaszolta a minket elválasztó fejtámla résén keresztül, ami egyben bizonyos távolságtartásra is kényszerített. 7