Schmitt Pál [antikvár]

„Képtelenségeket ​álmodom. Szürrealista badarságokat. Meg néha álmodom a szüleimről. Vissza-visszajön egy-két vívómeccs. Más dimenzióban az életem. Bevallom: engem is szórakoztat. De annyira rosszat nem álmodom, hogy meggyötört lennék reggel tőle. sokféle dolgot megélek, de nem mesélem el senkinek. Korábban évtizedekig volt egy visszatérő álmom, hogy olyan magasra tudok ugrani, amilyen magasra csak akarok. El is kápráztattam vele a nézőimet. Lazán felugrottam hat-nyolc méterre, sőt egy kis ideig fenn is maradtam. Megérintettem a plafont, és úgy maradtam. Lenéztem az emberekre, aztán visszajöttem. Olyannyira, hogy már azt gondoltam, ez nem is álom, hanem a valóság. Aztán ez az ugrabugra egyszer és mindenkorra megszűnt.” „Van egy választott csillagom negyven éve, amit gyakorta nézegetek. Hét csillagból áll a Göncöl szekere – mondja a dal, s ahol a rúdja megtörik, a kettős csillag mellett található egy nagyon kicsi csillag is. Szabad szemmel alig látható. De én tudom, hogy ott van, ha nem is látom mindig. És bárhol járok a világban, mindenütt megtalálom. Akár a feje tetején áll a Göncölszekér, akár a látóhatár szélén. Akár látszólag messze van, akár közel. Nem sugall a csillag semmiféle üzenetet, nem olyan ez, mint a szerelmesek csillaga Petőfi Sándor versében, de mégis az enyém. Sokáig senki sem tudott róla, aztán elmondtam a gyerekeknek, most meg tudod te is, és tudni fogják az olvasók is, ha úgy akarod. Közhírré tétetik…, hogy van egy kapaszkodóm az égbe is.”