Kisfaludi Strobl Zsigmond [antikvár]

M ostoha múltunk századaiban megszakadt képzőművészetünk folyamatos fejlődése. Szobrászatunk a XVII—XVIII. században a népies gótika és a reneszánsz faragványaival élt csupán tovább. Üjjászületésében a hagyományok hiánya jelentette a legnagyobb nehézséget. A megújhodott magyar képzőművészet birodalmi barokk és latin, klasszikus kultúrából táplálkozott. A barokk szemléletet Bécs sugározta, a klasszikus kultúra szeretete nemzeti örökség volt. A XVIII. század és a századforduló hazai barokk emlékei idegen, főleg osztrák mesterek alkotásai. Az első nagy magyar szobrász, Ferenczi István, a klasszicizmus neyéTt^'^r'A Ferenczi Istvánban és követőiben megnyilvánuló hatá^ízott igazodás, amely a barokk patetikus szelleme helyett Tnk'abb a Thorvaldsen—Canova-i tiszta, világos rajzú, kiegyensúlyozott szemléletű irányt választotta ideáljának, plasztikai fejlődésünk későbbi vonalát sejteti már ekkor. Ez nem azt jelenti, hogy szobrászatunk megrekedt a klasszicizmus szigorú korlátai között. A romantika egyre erősbödő áramlata, amely újszerű és egyre bővülő mondanivalóival, a népi és nemzeti témák sodrásával kötetlenebb, realisztikus formavilágot keres, hamarosan szétfeszíti azokat. Ez a klasszicizmusból kinövő romantika, az erőteljes bécsi hatás ellenére — legtöbb művészünk ott végezte tanulmányait —, az első generációk legkiválóbb képviselőinél nem a barokk formavilágából meríti igazi indítékait, hanem inkább a vérmérsékletéből eredő romantikus és természethű ábrázolásban látja ideálját. Izsó Miklós, Huszár Adolf, Fadrusz János, Stróbl