Ferenczy Noémi-díjasok III. [antikvár]

Előszó A kitüntetés pozitív megkülönböztetés. Felnőttkori simogatás. Kiemelés az erős átlagból, követendő példa adása. A kitüntetettnek a szakmai díj társadalmi méretű és jelentőségű méltánylás, belső örömforrás, bátorítása, megerősítése a járt út helyességének. A kitüntetőnek pedig fontos felhatalmazásból eredő morális kötelesség, általa lehet személyes értékeken keresztül folyamatosan felmutatni a nemzeti kultúra örökbecsű eredményeit. Az átlagos teljesítményeket munkabérrel szokás honorálni. Az átlagon felülieket megkülönböztetett figyelemmel kell kísérni, míg a kiválóakat a nemzetnek illik megköszönni. Diktatúrákban persze a paternalista állam szokott a népképviseletek elé tolakodni, s az évenkénti kegyosztást propagandacélokra is felhasználni. Valamikor akár hálapénzként is felfogható volt. Demokráciában az államra az illő mértéktartás és ellenőrizhető értékszempontok érvényesítése a kötelező, s a kiválasztásban, a döntő szó kimondásában a szakmai javaslattevőket kell helyzetbe hozni. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy a művészi teljesítmények mérésének, rangsorolásának, az elismerések odaítélésének problematikája valójában örök. Vagyis egyidős magával a díjazási rendszer létrejöttével, mert a kvalitások típusa, időszerűsége, összemérhetősége, s maguknak az alkotóknak munkakaraktere is rendkívül változó, mérésükre a szokásos statisztikai mérőeszközök, vagy éppen a művészi megközelítésekbe való beleérző képesség, esetleg a nemzetközi divathullámokhoz való gyors igazodás naprakész ítéletei egyaránt nem alkalmasak. Még az a paradoxon is előállhat, hogy az ítélkezés szubjektivitása akár igazságos is lehet. Ami nem ellentéte az objektív igazságnak, csak történelmileg sokszor igazolt párja, amit utólag szokott az idő megcselekedni. Az ítélkezőre tehát az összefüggések elemzése, a mérlegelés komolysága, a művészi és erkölcsi szempontok összevetése kötelező. Érvelni pedig a döntések előtt tisztességes. Jó alkalomként adódik ennek az írásnak a megfogalmazása arra, hogy a hátdér bonyolultságát kissé jobban értsék azok is, akik a szokásos zsűrimunkában nincsenek otthon. Szerencséjükre. Az ok a művészi munka minden mástól elérő természetében van. Vannak például alkotók, akik sajátságos és örök nemzeti értékek továbbéltetésével foglalatoskodnak, belőlük teremtenek új műveket, melyekben a folytonosság szépségének felmutatása a döntő. Vannak ugyanakkor olyanok, akik az előbbiekkel ellentétben a mindenkori nemzetközi áramlatokhoz igazodnak. Mindkét lehetőségben benne szunnyad a legmagasabb minőség lehetősége. Vannak, akik elszigetelt magányban, majdnem a teljes ismeretlenségben mondanak ki nélkülözhetetlen igazságokat, tudatosan kerülve mindenféle direkciót, míg mások a kortárs közösségi élet sűrűjében teszik a dolgukat, a forrongó jelenben áldozatoktól sem mentes légkörben képesek maradandót alkotni úgy, hogy életművük mindkét rétege, a társadalmi és művészi vonulat is egyenértékű. Voltak, s valószínűleg mindig is lesznek olyanok, akik kevesebb invencióval, de hallatlan szorgalommal és tehetséggel szívták magukba mások megszenvedett eredményeit és a siker sem kerüli el őket. Mögöttük pedig ott lehetnek azok, akiket permanens csend ölel körül, bár gyorsabban lépdelnek a világnál és rendre igazi csodákat teremtenek. Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy időről-időre óriási restanciák, látványos aránytalanságok és igazságtalanságok is létrejönnek a művészeti elismerések odaítélése során. így volt ez a rendszerváltozás pillanatában is és miért pont ezen a területen ne lett volna így? A zavar korrigálására és az értékszemlélet megújítására elérkezetté is vált az idő és a kulturális kormányzat kötelességévé vált. A döntő érv mégsem az előbbiekben megfogalmazott körülményekben jelentkezett hanem abban a felismerésben, hogy a meglévő művészeti középdíjak nem fedik le a működő műfajokat. Látható volt, hogy már a huszadik századi magyar kultúrában, de különösen készülve a huszonegyedik századra a művészi mondanivalók, kifejezési eszközeik hallatlanul felgazdagodtak, a műfajok tovább osztód-