Bogdány Jakab [antikvár]

A gondolatoknak és motívumoknak ellentétektől feszülő szertelensége, az előadásmódnak nyugtalansága, sőt izgatottsága, a formaelemeknek kilépése saját zárt körükből, s a végtelen távlatok keresése: a tizenhetedik századi művészet sokszor kiemelt főjellemvonásai közé tartozik. Joggal lehet ezzel kapcsolatban rámutatni arra a mélyértelmű hasonlóságra, mely a műalkotások ilyen alapsajátságai és az akkori művész életformája között felfedezhető. Vallási és művelődési, politikai és gazdasági viszonyok úgy hozták magukkal, hogy az átlagos művészsors sohasem volt érdekesebb és mozgalmasabb, s a művészek életpályája sohasem ívelt át nagyobb földrajzi távolságokat, mint éppen a tizenhetedik században. Amikor az európai művelődés élén járó nemzetek között a művészcsere mint valami kisebbszerű, de állandósult népvándorlás folyt, sőt, amikor ennek keretein messze túlmenve, egyik-másik hollandi festő Perzsiába, Kelet-Indiába és Brazíliába is eljutott, alig lehet meglepő egy magyar mesternek angolországi letelepedése. Bogdány Jakab, a virág- és gyümölcscsendéletek és állatképek festője nem is az első, még kevésbbé az utolsó magyar művész, akinek a szigetország adott munkát és elismerést. Akárcsak ő, éppúgy Felső-Magyarországról szakadhatott Angliába az a nem közönséges tehetségű arcképfestő, akinek Woburnban fennmaradt munkái közül az egyiken ez a névjelzés olvasható: "Johannes Priwitzerus de Hungaria faciebat 1627". A brassói Zomer Mihály, a világjáró magyar ötvösök jellegzetes képviselője, nemcsak Németországban, Hollandiában és Svédországban, Franciaországban és Konstantinápolyban fordult meg, hanem Angolországban is. Majd a tizenkilencedik század negyvenes, ötvenes éveiben Londonban érte meg kiteljesedését Brocky Károly festészete, melyben a ruhátlan női testek kultusza mellett a képmásoknak jutott a vezető szerep. S hogy a példák sorát a jelenkorig folytassuk, ugyanezen a területen, az Angolországban hagyományosan legnépszerűbb műfajban aratta emlékezetes sikereit László Fülöp...