135 lehetetlen történet [antikvár]

ElőszO Mai idézetiinic Ha uem iriiatiiék, folyton olvasnék. De ha nem olvashatnék, ími se mdnék. (Déry Tibor) Sosem gondoltam volna, hogy én, a könyvmoly, egyszer csak egy tévéműsor vezetője leszek, ráadásul ezt a míísort annyira megszeretik az emberek, hogy úton-útfélen megállítanak, gratulálnak, meg akarják szorítani a kezem. Autókból utánam kiabálják: — Lehetetlen! Mire velem ez történt, már vagy huszonöt éve működtem íróként, megjelent hat regényem, tizenkét egyéb kötetem, írtam díjnyertes filmeket, és mégsem éreztem soha, hogy sikerem van. Az írók ritkán érzékelik, hogy munkájukhoz mit szólnak az olvasók. Egy-egy tévéadás után már az utcán pontosan felmérhető, hogyan fogadták. Nem csak azért, mert elmondják, kiolvasható a tekintetekből, biccentésekből, mosolyokból. A Lehetetlen értelmiségi rétegműsorként indult, vasárnap este későn, fél tizenegykor. Ott olyan nagy nézettsége lett, hogy a tévé illetékes vezetői áttették péntek este kilencre. Itt már többmilliós nézőtábort nyert. A statisztikák szerint amerikai akciófilmeket is maga mögé utasított. Ez boldoggá tett, noha sosem értettem, miért ennyire népszerű ez a voltaképpen egyszerű műsor, de mindig nagyon örültem neki. Persze, nem bántam volna, ha három-négymillióan olvassák a regényeimet, s csak nyolcvan-százezren nézik a Lehetetlen-t. De hát a világ úgy van berendezve, hogy egy tévéműsor közönsége mindig sokszorosa egy könyv olvasóinak. Ebbe bele kell törődnünk. Én különben sem tartozom a panaszkodós értelmiségiek közé. Úgy vélem, az értelmiség dolga az, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezzen eljuttatni a mondanivalóját az emberekhez. A Lehetetlen készséges eszközömmé vált, széles körben terjesztette, hogy mit gondolok az emberi kommunikációról. Úgy érzem, két fontos dolog mindenképp kiderült belőle: 1. Érdemes türelmesen végighallgatnunk egymást. Hiszen amit mi akarnánk mondani, azt már úgyis tudjuk. Amit a másik ember mondana, azt viszont még nem.