Díjaim [antikvár]

„A bécsi Tudományos Akadémia Grillparzer-díjának átadására vennem kellett egy öltönyt, mert két órával az ünnepélyes aktus előtt hirtelen beláttam, hogy ezen a kétségtelenül rendkívüli ceremónián nem jelenhetek meg nadrágban és pulóverben…” – így kezdi Thomas Bernhard visszaemlékezéseit pályája „fénypontjaira”, a neki ítélt díjak átadásaira. 1980-ig, amikor e följegyzéseket sajtó alá rendezte, nyolc ilyen babért tudhatott magáénak, közöttük szerényebbeket meg egészen fényeseket is. Akadt e díjak között, amelynek összegéből elegáns sportautóra futotta – ezt aztán a büszke tulajdonos (önhibáján kívül) hamarosan össze is törte valahol az Adrián. Ám valamennyi bernhardi díjátvételek közül az Osztrák Irodalmi Díjé híresült el legjobban: Bernhard itt, 1968-ban hálálkodó szózat helyett olyan szidalomözönt zúdított hazájára – „az állam olyan képződmény, amely szüntelenül kudarcra, a nép pedig olyan, amely szakadatlanul alantasságra és szellemi fogyatékosságra ítéltetett” –, hogy a hallgatóság egy része, élén a kultuszminiszterrel, fölháborodottan kivonult a díszteremből. Bernhard az évek távlatából sok iróniával, helyenként kifejezetten gonoszkodó szarkazmussal eleveníti fel e szertartásokat, a zsűritagok felvuvalkodottságát és közömbösségét, a díszközönség büfére ácsingozó mohóságát – de Bernhard nem volna Bernhard, hanem rántaná le egyúttal saját magáról is a leplet, amikor ugyanilyen iróniával ábrázolja a díjak várományosának minden elvet föladni kész anyagiasságát. 2009-ben emlékezünk meg Thomas Bernhard halálának 20. évfordulójáról – a Díjaim ebből az alkalomból jelenik meg, ésmegjelenésének puszta ténye is kisebb szenzáció – ugyanis ez az első olyan teljes kézirat, amely a gazdag hagyatékból napvilágot lát. A kötet a nyolc fejezetnyi visszaemlékezés mellett tartalmazza Bernhard három beszédét, közöttük azt a bizonyosat 1968-ból. Ennek méltán híres kezdőmondata minden halálévforduló mottója lehetne: „Nincs mit dicsérnünk, nincs mit kárhoztatnunk, nincs mit vádolnunk, de sok minden nevetséges; minden nevetséges, ha a halálra gondolunk.”