Végtelenül (dedikált) [antikvár]

Nem vagyok sem tudós, kutató, sem irodalmár. Nem fogok roppant okos értekezésekkel előhozakodni a halállal kapcsolatos biológiai vagy pszichológiai folyamatokról, s az irodalom szentélyében élőket sem hozom majd lázba míves stílusommal. Újságíró vagyok, aki kíváncsi az emberekre, mert szereti őket. Szeretem magunkat. Hiszen mindannyiunknak ugyanaz fáj titkon: a lét és nemlét sötét, megválaszolatlan kérdései. Olyan utazásra hívom az olvasót, amelyet egymás gondolataiban teszünk. Szeretném megmutatni, hogyan látjuk a halálunkat az életből és az életünket a halálból. Ez itt egy tükör. Indulatokat válthat ki, amit benne látunk. Belenézve azonban kiderül, hogy bár a valóságaink különböznek, ez szinte mindegy. A valóságunk úgyis csak illúzió. Olyan, amilyennek mi látjuk a világot. És természetesen mindannyian másként látjuk. Ugyanis a lényeg önmagunk fölött van. Az élet sokszor azért fáj nagyon, mert elfelejtettük a valódi, emberfeletti valóságot és a játékszabályt: minden lépésünknek következménye van. Beszélgetéseim olykor felkavaróak, olykor megnyugtatóak. E könyvben nyitva áll a lehetőség, hogy mindenki levonhassa a számára megfelelő következtetéseket.