Szevasztopol (dedikált) [antikvár]

Péter János a lélek realistája. Miniatűrjeiben ott illegeti magát a világ, de mint egy tükörben tükröződő tükörben, a fonák oldal is látszik. Nemcsak a bonyolult kamaszkor, hanem a tanár kétségbeesett küzdelme a pubertás őrületekkel. Nemcsak a reménytelenül szerelmes férfi, de a szerelem elől riadtan menekülő nő is. Péter János nem ítélkezik, elhagyta az előítéleteit, ezért érti az igazságtalan helyzetek igazságát. Pontosan mesél, és éppen a legmegejtőbb, néha szinte szánni való helyzetekben tudja megmutatni, mekkora dolog is élni. Péter János örökfogadalmat tett szerzetes, és ez az első kötete. Érett íróként debütál, ami nemcsak a fegyelmét és a türelmét mutatja, de azt is, hogy szeret. Szereti a teremtett világot, és jó szívvel teremti tovább. Grecsó Krisztián Miért ír egy szerzetes prózát, ráadásul olyan világot megragadva, mely a kolostor Szenttől átitatott mindennapjaitól olyannyira távol van, mint egy szenvedélyekkel és függőségekkel küzdő nihilista tanár belső világa? A szerzetes egyik definíciója, hogy „a lét teljességének megélésére törekvő ember”, a dialógus embere, aki saját világát mindig képes megnyitni és kiterjeszteni mindarra, ami Van. Olyan valaki, aki a mindennap elfogadott Rendet bensővé téve, a behatárolt Végtelent befogadva képes túllépni a kereteken, és a sajátjától távoli világok megfigyelőjévé, alakítójává, teremtőjévé válni az irodalom adta eszközök segítségével éppúgy, mint az imádságban. János testvérben a szerzetes és a kortárs prózaíró szerencsésen és szerethetően találkozik és feszül egymásnak. Baán Izsák