Tabuk nélkül (dedikált példány) [antikvár]

(Péter, a gyalogmunkás) Napszámosok márpedig nincsenek, azaz mégiscsak vannak, mert nekem sikerült egyet (megmondom úgy, ahogy van) elég furmányosan „szereznem": ott ült a SPAR nevű műintézmény egyik festetlen padján és sörös dobozokat lapogatott és egy koszlott zsákba gyűjtögette őket. Fene a gusztusát, ránézésre igen csúf emberke volt, vaságyastul is lehetett vagy ötven kiló. Nos, eme Péter, aki semmi esetre sem volt azonos ama másik Péterrel, akit kősziklaként tart számon az emlékezet, vált napszámossá. Nem önként és dalolva. Nekem kellett a munka, neki meg kellett a pénz: így hát megegyeztünk, leparoláztunk, aztán, uccu neki, ki a földekre (mert a föld olyan, hogy törődést igényel: az is baj, ha van, de még nagyobb baj, ha nincs) és hajrá. Nem szólt ez semmit, lehajolt és huzigálta ki a gyomokat, amúgy módszeresen: volt is látszatja a munkának meg nem is. Annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy valahonnét Eger mellől keveredett e kies tájra, mit hazámnak gondolok. S hogy miért pont ide, a Duna mellé, azt a rosseb tudja. Jött és kész, ám előtte elkaszinózta megmaradt vagyonkáját, s míg a kaszinó működött - ha működött egyáltalán -emberünk a Szépasszonyok Völgyében múlatta az időt: itta a bort, a bor meg itatja magát. Az Üvegtigris közben csődbe ment (hogy miért éppen az Üvegtigris című filmről nevezték el a korcsmát nem tudni, egyébként itt a kömyéken is működött egy Üvegtigris, ám a kutya sem állt meg, de még csak egy kávéra sem), mert társa lenyúlta a pénzt és odébb állt egy házzal. Azóta sem lehet tudni, mármint Péter szerint (aki ez idő tájt, remélem, nem egy bodzabokor tövében hűsöl), ippeg merre is kóricái Pál barátja, hogy eszem a lelkét. Na szóval: Péter