Messze Betlehemtől (dedikált példány) [antikvár]

Meddig élnek a sasok? A feleségét tegnap temették, hosszú - csaknem húsz évig tartó -szenvedését, végre, megelégelte az Isten. - Jobb neki így mondogatták a gyerekei és a rokonok. Ő bólintott, száraz szemekkel nézte a koporsót, s tudta, hogy ma mindenképpen fol kell szállnia. A lánya elképedt. - Csak nem tesz ilyet, édesapám a temetés másnapján! Mit szólnak a - Éppen azért vágott közbe. - Ha nem szállok fol, úgy érzem, soha többé nem repülök. Fölszállt. Talán ma találkozom a sasokkal, gondolta, s arrafelé nézett, ahol a jegenyéket sejtette, amelyek gyermekkora egébe fúródtak valahol a Káli-medence fölött. Ezek közül az egyiken volt a sasok fészke. Az anyasast lelőtte egy goromba szívű gazda, mert féltette tőle az aprójószágot, s fogadkozott, hogy a kicsinyeit is elpusztítja. Erre ő kiszaladt a határba (tudta, hogy hol a fészek), fölmászott a jegenyére, és hazavitte a két sasfiókát. Az anyja pörölt miattuk, az apja legyintett. - Megdöglenek ezek itt, meglásd! - mondta. Nem döglöttek meg. Felserdültek, gyönyörűek lettek, s mielőtt elhagyták a portát, egy tiszteletkört repültek a házuk fölött. Csak ezután indultak el a távoli hegyek, csillagok felé. Ő tízéves volt akkor, most a hetvennegyedikben jár. Vajon, meddig élnek a sasok, tűnődött, mert amióta sikerült elrugaszkodnia a földtől, gyakran eljátszott a gondolattal: egyszer talán találkozik velük. Bolond vagy, kedvesem, szólalt meg benne a felesége hangja -egyedül az asszony tudott a sasokról, és csakis neki árulta el (még ilQú korában), hogy ő, bizony, szárnyakkal született. Szárnyakkal? hökkent meg egy pillanatra a Balaton-part legszebb csípőjű asszonya, s ő megvallotta, hogy gyerekkorában gyakran felröppent a tihanyi templom két tornya közé, és onnét integetett a moz-