Költő, ne félj! (aláírt példány) [antikvár]

Nem hivalkodásból kerül ez a nehány sor költeményes kötetem elejére. Sem magyarázkodni, sem kommentárt fűzni az egyes darabokhoz nem akarok, de úgy érzem, hogy tízesztendős hallgatás nagy idő és okát, némi értelmét kell adnom ennek a bírálók és a tiszta költészetet kedvelő közönség számára. Tíz évvel ezelőtt, 1926-ban jelent meg második verskötetem, a "Hazavágyom" a budapesti székely diákok támogatásával és meglehetős közönségsikert ért el. Az "irodalmi siker" a húsz év körüli fiatal költőnek kijáró szokásos dicséretekben, bátorításokban és - kioktatásokban nyilvánult meg. Erdélyi hazámból való kényszerű távozásom után a világváros forgatagában még darabig tartott a hazulról hozott kezdeti sebesség, töretlen, fiatalos elszántság, aztán egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy "árva vagyok a viharban". Kolozsvári "sikereim", az immár irodalomtörténeti jelentőségűvé vált "Tizenegyek" antológiájában való szereplés szinte a semmivel egyenértékűvé zsugorodott össze. Egyedül voltam, jövevény voltam, nem értettem az itteni szót s akartam valamit. Nem, egyáltalán nincs panaszom az úgynevezett "megnemértés" miatt, hiszen az elmúlt tízesztendő alatt az írásaim előkelő budapesti napilapokban, folyóiratokban és az utódállamok több színvonalas magyar irodalmi revűjében jelentek meg. Mégis, és nem megokolatlanul, az volt az érzésem, hogy minden nyilvánosságra került költeményem pusztában elhangzott szó, őszi falevélre rótt írás, amelyet tovasodor a szél.