Katonakönyv (dedikált példány) [antikvár]

Anyám ugyanvalóst vigyázott rám. Azon a délutánon is kihagyta, hogy ródlizni csakis hova. A görögkatolikus templom megetti kisdombhoz, és csak oda, szigor-kodott, mert ott biztonságos. Ormán szépleptiben csuroghatunk alá, ott nem lesz bajunk, a tél nem nyaktörésre val(5, s hogy meg ne tudja, merkedezett, hogy egyebüvé merészkedem, mert különben úgy veri szét a hátamon a seprű burját, hogy megnézhetem magam. Őszintén mondva, szülém, hogy szavára fogjak, s a célja szerint ijedtemet vegye, igen-igen puzdu-riává tudott válni időnként, akár egy valódi Tamási-hós. Mit tehetett hát az ember gyereke, megígértem, de csak úgy félszántúlag, hogy kerülöm majd a Domokókát, a nagy meredélyt, ami különben a mi szemünkben maga volt a ródlis-paradicsom, de ahonnan - igaz! - a mi kormányozhatatlan szánkóinkkal valóst a műúton kötöttünk ki jobbára. S ahonnan, azon a véreresztóen egyenes pályán aláereszkedni tényleg csak a legvakmeróbbek mertek. S aztán, hogy meglett ez a szómat vevó, komoly eligazítás, én már szöktem is volna ki a teraszra, me-hemékem volt már nagyon mennyire, amikor kintről váratian kopogás. Kipp-kopp, halkan, aztán megen. Anyám föl se figyelmezett a dolgából, csak odamondta, hogy „tessék!" Mire nagy-végül csak nekiszánako-