Életünk legszebb napja (dedikált példány) [antikvár]

Kutya Alighanem én voltam az egyetlen lány, aki nem céltábla vagy bukóbábu segítségével tanult meg lőni. Nyolcévesen. Én a kezdetektől emberalakra lőttem. Apám katonai múltja pisztolyt sosem adott a kezembe, csak puskát, abból is a nehezebbet, hogy érezzem a súlyt, a súlyegyent, az eloszlást meg az arcot átszabó rúgást, ahogy a fegyver agya hátracsap. Először támasztékból, aztán térdelve, és amikor már nem remegett a kezem, akkor állva lőttem arra az emberalakra, amit apám a műhelye vakolatlan falára rajzolt. Mindenre megtanított, amit ő tudott. Apám sokáig nézegette a kórházban a szemem, hogy olyan mandulavágású-e, mint az övé, hazavigyen-e akkor, avagy sem, a nőhöz, aki a felesége volt. Hazavitt. Ök lettek nekem Mamus és Papus. Már majdnem ötven évesek voltak, és úgy szerettek volna gyereket, hogy megkönyörült rajtuk a Jóisten, a Világszellem vagy nevezzük bárminek, a nagybetűs Véletlennek akár: egyszer csak ott termettem a városszéli kórház inkubátorában, Piroska napján, egy jó meleg plédbe burkolva, még magzatmázasan, atomjaim nem korábban, hanem akkor és ott álltak össze egy újszülöttnyi testté, félelemmé és ordítássá. Bár beszélnek egy nagykabátos fiatal nőről, aki mélyen a szemébe húzta a sapkát. Ühüm: anonim. Ühüm: nem voh kamera. Ühüm: hiszed. Papusnak a fia lettem, Mamuskának meg a lánya. Hajnalban kimentünk az öreggel, felöltöztetett melegen, Lidi, a vizsla az ölembe mászott a hátsó ülésen. Dideregtem a pokrócok alatt, a kutya jólesően melegített, és vártam, hogy láthassam a többi vadászt, akik apám miatt agyonkényeztettek. Mindig olyan helyre állhattunk, ahol biztosan jött a vad: Papus hibátlanul lőtt, és mindig akadt valami. Szerettem a kutyát is, utána tipegve tettem