Akit itt felejtettek [antikvár]

Apám vállán nem lehetett sírnl Kisgyerektől is a gyengeség jelének tekintette, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam, amíg haza nem érek anyámhoz, de sokszor kudarcot vallottam. Ha meglátta a könnyeim, nem szólt, csak elhúzta a száját, mintha romlott húsba harapott volna. Szégyent vallottam. Pedig korán megtanított arra, hogy a könyörtelen az emberi, a kegyelem a kivételes. Később sokszor vágytam a biztatására, hogy amire készülök, az sikerülni fog, mert képes vagyok rá, vártam, hogy megpaskol a gerincem közepe táján, ami az apák és fiaik között olyasmit szokott jelenteni, hogy az emberek már csak ilyenek, ne lógasd az orrod, lesz még jobb is. Apám fiút akart, és én igyekeztem megfelelni neki. A negyvenes éveimben jártam, amikor kiderült, hogy a nevem eltorzított formája a jelszó a laptopján, és akkor olyan melegség öntött el, hogy legszívesebben átöleltem és csak szorítottam, szorítottam volna, hogy érezzem a teste melegét, az én erős, drága apám testét. De nem tettem meg. Mire megengedtem volna magamnak, hogy haragudjak rá, és bátorkodtam volna nem szeretni, megbetegedett, és akkor egyszeriben megsajnáltam. Ez egyszerűbb volt, mint korábban bármi más. Erőfeszítés nélkül, könnyedén ment, és megvolt az a hozadéka is, hogy újra közel éreztem magamhoz, mert igazán csak azt sajnáljuk, akihez közünk van. Most, hogy már nincs köztünk, nem maradt más dolgom, mint megérteni. És választ találni a kérdésre, vajon apám a vágyait nem tudta uralni, vagy a félelmeit. 9 -