A jobbágy unokája (dedikált példány) [antikvár]

ELOSZO HELYETT2014 májusában lettem nyolcvanéves. (1934. május 12.). De igazán még a XIX. században születtem. A Szatmár megyei Szamoskéren gazdálkodó édesapám a maga kis 4 holdján a paraszti munkát úgy végezte, mint apái tették, az azt megelőző' században. Kézzel vetett és aratott, két kis tehénnel szántott, még ruhái között is több, maga készítette vászonholmí volt. EbbóT a közegből próbáltam kitörni, mikor szüleim felsőbb iskolába segítettek. Az ország egyik leghíresebb középiskolájában, a Debreceni Református Gimnáziumban próbáltam meg a tudásban jóval előttem állókat kergetni. Sikerült leérettségizni, majd egy frissen induló (újságíró) szakra vettek fel az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsész Karán. Ezzel eltérítettek szándékomtól (néprajz), s édesanyám akaratától is, aki azért áldozott taníttatásomra, hogy pap legyen belőlem.Újságíró lettem hát a Magyar Rádióban, hamarosan a Falurádió szerkesztője. Soha nem próbálkoztam szépirodalommal. Mindent megírtak már, gondoltam és olvastam is, amit megírtak. Néha csóváltam a fejem, hogy ezt vagy azt szülőföldemen és Móricz nyelvén másként írták, mondták, de sohsem próbáltam meg magam leírni. Eltelt majd' negyven év, s önként mentem időnap előtt nyugdíjba. (Talán mielőtt küldtek volna a 90-es évek elején.) Beálltam a családi vállalkozásban fiamnak segíteni. Prózaían: kocsmáros lettem. Időm sem volt írni, legfeljebb olvasni író-újságíró vendégeink könyveit.Hetvenévesen mentem tényleges n3aigdíjba. S jöttek az éjszakai rémálmok: a teljes feledésbe merülő szülőfalu, az ott élt emberek, a lebontott, vagy kicserélt házak, mindaz, ami gyermekkoromat boldoggá tette. Nekiláttam. Ütöttem a számomra ismeretlen számítógép klaviatúráját, mintha engedetlen írógép lenne. Leírtam, kik voltak az utca, a falu lakói. Vékony füzet lett belőle, Szamoskér annó címmel. Igénytelen volt és pontatlan. Mégis elküldtem néhány érdeklődőnek a szülőfaluba. Még, még.