Szappanbuborék (dedikált példány) [antikvár]

N ipmv%v Egyszer volt (vagy nem volt), túl az üveghegyen, (úgy kéne mondanunk, hogy igaz is legyen), szóval volt (vagy nem volt), túl az Óperencen, nem tudjuk, innen vagy túlnan Tóth Ferencen. Hogy egyik szavamat másikba ne öltsem, s a hétfejű sárkányt rögvest fel ne költsem, volt (vagy nem volt), hol a földet malac túrja (és régóta tudjuk már, a farka kurta), higgyük el hát, hogy volt, mese lesz akkor is, mint hogy a mesében táltos a traktor is. Mondjuk már ki, hogy volt egy egyszeri ember, szakálla úgy nőtt, mint a keszthelyi kender. Bíz' szegény volt, akár a templom egere, tíz forintja sem volt, legfönnebb a fele. Emberünk elindult szerencsét próbálni, sárkányok, boszorkák rút eszén túljárni. Ment hát, csak mendegélt, jobb dolga nem akadt, mígnem tarisznyája egyszer csak kiapadt. Hamus pogácsája egy szálig elfogyott, mit volt hát mit tenni, madarakat fogott. Fogott kilenc varjat s három kövér fácánt, tizenkét verebet (néhány órát rászánt). Somfavesszőt vágott, ledobva az inget, kopasztott, és aztán nyársra húzta mindet. Teletömte gyomrát, elszundikált nyomban, nem hiányzott néki se párna, se paplan. Álmodott egy tengert, széles Óperencet, tengerpartra embert, éppen Tóth Ferencet. Egyszer volt (vagy nem volt), volt egy nagy Óperenc, azt, aki álmodta, úgy hívták, Tóth Ferenc.