Mai Héber Líra (Csoóri Sándor könyvtárából) (dedikált példány) [antikvár]

A fordító előszava. Versek fordítása közben újra meg újra rádöbbenünk az ismert bölcseségre, hogy idegen nyelvben más a szavak ize, mások a képek, más a zene. Vagyis, hogy nem gépszerű, lélektelen műveletről van szó, melynek minden zökkenőjén a'tsegit a rutin. Inkább folyamatnak mondhatnók, melynek kezdete az eredeti alkotás átélése, végső szakasza pedig annak szavakba öntése, a másik nyelv eltérő, sajátos természetének megfelelően. A közbülső fázisban a fordító elvontan, mintegy "szavak nélkül" hordja magában a művet. Kosztolányi találó meghatározása: "Verset fordítani annyi, mint gúzsbakötve táncolni" — máig is érvényes. E tézis alól a modem izráeli költészet magyarul való megszólaltatása sem kivétel. # A héber szó általában jambikus, a magyar trochaeikus hangsúlyú: ádám-ember, hálom = álom, áhává^szerelem, sálom=béke. A héber főnév hím-, vagy nőnemű. A melléknév a főnév után következik, mint a latinban. A héberben gyakori a szenvedő igék használata, a magyarban elenyésző. Különböző a két nyelv szórendje, mondatszerkezete. De közös sajátosságok is akadnak. Két egymás mellett álló főnév birtokos viszonyt alkot, mint a magyarban: éc=fa, chájim=élet, éc-chájim=élet fája. Azonos a múltidejü igeragozás "t" ragja, a helyhatározó "i" (jerusálmi=jeru-zsálemi, tel-avivi, askeloni — pontosan igy hangzik magyarul is.) Hasonló a tárgyas igeragozás egy szóba sűritett képzésmódja: áhávtichár: szerettelek. "A tenger kék" a héberben is két szóból álló állító mondat: "hájám káchol", segédige nélkül. Végül megemlitendő a két nyelvben használatos meglepően nagyszámú közös szótő rejtélye, melynek kiderítése filológusokra, nyelvtörténészekre vár.