Heten a becsületért (dedikált példány) [antikvár]

ÉJJEL A MAROSON Zápor paskolta a csorba pléhtetőt, talán az utolsó ezen a nyáron. Sürü, nagy cseppekben esett, s a tető-löl lezúduló víz, amelyet a rozsdás eresz alig tudott már elnyelni, dagadó tócsába gyűlt a rozoga fáskamra előtt. A magasban most villám vágta ketté az eget. Nagyot dördült, s újabb víztömeg ömlött a földre. Áradat volt ez, amelytől a jóllakott föld megcsömörlött>, Az emberek fedél alá menekültek, a madarak meg-]3Újtak a gyümölcsfák odvaiban, védelmet nyújtó sárguló lombok között, amelyekben nem szűkölködött a nádaskerti lakónegyed. Az elhúzódó embereknek munkát adott a zápor, a fedél alól is kikényszerítette őket. Az utcán gumicsizmás, esőköpenyes alakok mozogtak, hosszú botokkal piszkálták az eldugult lefolyókat, ahol valóságos tavak képződtek. A házak ablakai mögött sem ültek nyugodtan. Serény kezek sebtében elökapkodott rongyokkal itatták fel a réseken becsurgó vizet. A váratlan zápor mindenütt zavart okozott, csak a kamrában foglalatoskodó három fiú nem törődött vele. Ez a fáskamra —- régi időkből itt felejtett roskadozó deszkaépítmény —¦ műhely volt. Legalábbis annak hívta Kelemen Ferkó, aki valahonnan kimustrált konyhaasztalt kerített, arra satut szerelt, a korhadt deszkafalra néhány kalapácsot, fogót, csavarhúzót aggatott, és a kamra mélyébe esztergapadot állított.