Hét szilaj csikó (dedikált példány) [antikvár]

Lassan-lassan sápadni, halványodni kezdtek az alkony piros-sárga színei. Elébb az arany ragyogás fogyott el, utoljára, mikor az ég kékje megszürkült, a ködös, fátyolos lila sávok. Azután ráborult a pusztára a csendes nyári este. Feltámadó, suhanásos enyhe szelek hűsítgették a rekedt meleget. Révedező, ezüstös pontok rezzentek meg az égen, erőre kaptak az egyre árnyasodó sötétségben s végre ragyogott, szikrázott az egész nagy leborúló kerek ég. Még csak egy árva kis bárányfelhő se zavarta meg csillagos pompáját. Messze távolokban, mire észrevette az ember, itt is, ott is apró, barátságos pásztortüzek integettek, hívogattak. Mesemondó, álmodozó este volt ez. - Meséljen valamit, István bátyám, - kértem az öreg számadó csikóst. Az öreg nem sokat kérette magát. Felkönyökölt a szűrére, belenézett a sötétségbe, mintha csak olvasni akart volna benne, darab ideig elgondolkodva hallgatta a közelben legelésző ménes jóízű szájropogtatását s a hallomásos, titkos éjjeli hangokat, azután beszélni kezdett.