És téged is láttalak, és téged is elmeséllek (dedikált) [antikvár]

Előzéklapon a szerző dedikálásával, a köny gerince megtört.
Az emberélet útjának a végén, mikéntha álmomban, nem egy nagy, sötétlő erdőbe, de egy tág, sötét hodályba jutottam. Lábam előtt ösvény, amely arra biztatott, hogy induljak el, és kezdjek haladni rajta. A magasból, reflektorokból szűrt fények pásztáztak, arcéleket súroltak, alakokat, tárgyakat mutattak, de valahogy rendszertelenül. A felismeréshez kevés volt e fény, el kellett indulnom, vezetőm nem lévén, egymagam. Hol jártam? Mennyország biztosan nem volt, se purgatórium, se pokol. Mindegyikből volt benne valamennyi. A határtalannak tűnő tér, a múlt. mintha mégsem lenne határtalan. Mindenről szóltam? Igen, mindenről, ami megszólított. Igazmondással próbálkoztam, és nem bántam meg. Az első e tárgyban és stílusban írt könyv megjelenése után bántástól, bántalmazástól féltettek sokan. írásom sokféle visszhangot kiváltott, de egy sem akadt közöttük, amely hazudást vetett volna szememre. Legmeglepőbb az volt, ha egy-egy olyan személy adott nekem igazat, aki voltaképpen megsértődhetett volna. „Ki ő. hogy ezt megengedheti magának?" - ilyen jellegű kifakadások történtek. De ugyan, kinek kéne lennem ahhoz, hogy a véleményemet hallathassam? Lehet, hogy egyik-másik modellemhez fel kellett ágaskodnom, de hát fölágaskodtam, nem állt az semmiből. És ha nem sikerült volna, a törpe termete mit sem változtat az óriást érintő véleménye igazságtartalmán.