Csak egy költő (dedikált) [antikvár]

Lapélei megsárgultak, szórtan foltosak. Ragasztása a fedlap mentén szétnyílt. Borítóin a védőfólia néhol felpúposodott.
A hatvanas évek utolsó heteit tapostuk. Jól-rosszul legépelt novellákkal zaklattam osztálytársaimat, azt akartam hallani tőlük, hogy író vagyok, tehetséges, sőt, lángelme. A dicséretet szűken csepegtették. Egyik bájos kis osztálytársnőm például megjegyezte, hogy hiába képzelem magam a világ csúcsának, nemrég olvasott pár novellát egy sráctól, aki másik gimibe jár, azok sokkal jobban tetszettek neki. Megdöbbentett. A klasszikusok, az rendben. A felnőttek, egye fene. De egy kortárs?! Rögtön látni akartam azokat az írásokat. Néhány nap múlva kaptam is egy kisebb paksamétát. A novellák többsége megnyugtatott, ám volt néhány idegesítően jó is. Árnyaltabb, szélesebb látókörű, hatásosabb, mint amilyeneket én írtam. Ez először zavart, aztán mégis boldogsággal töltött el. Nem vagyok egyedül! Rá is írtam miután csak a becenevét tudtam a szerzőnek az egyik lap aljára: „Én zseni, te zseni, Eugéne-i".