Az élet jelképe (aláírt példány) [antikvár]

FÁBIÁN LÁSZLÓ SZÉTBŰVÖLT ÉPÍTÉSZET „architektonikus táncrendek" Ha komolyan vesszük-és miért ne tennénk-Szabó Dezső író (1879-1945) paradoxonét, miszerint minden valamire való művészet architektúra, akkor nem kell különösebb szimbolikus értelmezés Vásárhelyi Antal munkáinak megközelítéséhez, mivel azok első pillantásra építészeti ábrázolásoknak tetszenek. Természetesen tudjuk, nem minden az, aminek látszik, ekképpen illendő jobban szemügyre vennünk ezt a különlegességében is nagyon homogénnak látszó alkotói világot. A sokszor hangoztatott dogma nem tekinti az építészetet kifejező művészetnek, jóllehet az építészet egyetemes története - hol harsányabban, hol meg visszafogottabban - rendre cáfolja ezt a véleményt. Legutóbb éppen a későmodern (értsd: posztmodern) építészet perelte vissza a kifejezés jogát az architektúrának, és ez a törekvés akár a high-tech építészet legújabb eredményeiről leolvasható (lásd: Burdzs al-arab „vitorlás-szállodája" Dubaiban). Ennél is posztmodernabb gondolat Vásárhelyié, aki éppen ezzel a művészettel talált rá saját - festői-grafikusi - kifejezésére, épített föl magának egy összetevőiben ismerősnek, mérnökinek ható, együttesen ennek ellenére idegen, de legalábbis meghökkentő képi világot. Gyanítom, amikor festőnk belefogott efféle ábrák elgondolásába, valóban komoly építészeti ihle-tettséget érzett. Igazolhatják ezt fényképei, amelyek a világ legkülönbözőbb tájairól (Egyiptomtól Izlandig, Rómától Japánig stb.) hoztak el emlékeztető motívumokat: boltíveket, tornyokat, oszlopsorokat, lépcsőket, ablakokat, kapukat, tetőket, párkányokat, kúpokat, gúlákat, miegymást, hogy ötletet adjanak a grafikai komponáláshoz. Az elemek tolakodó zsúfoltsága alighanem az élményhabzsolásnak felelt meg, föltehetőleg az alkotói elme nagyszerűségét hirdetve. Nem veszett el ez a gondolat a későbbiek során sem; a grafikákon - például - szervezetlen firka bukkan föl időről időre a tudatos és kifogástalan szerkesztettséget, szabályos rajzolatot mutató építészeti látvánnyal szemben. Káosz és rend - fordítja le klasszikus beidegződöttségünk a coincidentia oppositorum szellemében. És ez lehet is egyféle hivalkodó önigazolás: a véletlenekből elegánsan szabaduló ember elégedett fintora. De hiszen az építészet többnyire pontosan ezt teszi! Az ember az építészet által válhatott a Föld urává; méghozzá azzal a fantasztikus absztrakcióval, amely megértette vele a kint és bent dichotómiáját. Általa vált teljessé térbeliségének és időbeliségének tudatosulása (a lent és fönt már korábban, a szabad ég alatt világossá lett). Vásárhelyi összes munkája ennek a sajátos téridőnek az axonometriái vetülete, amivel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy ne firtatna újabb dimenziókat. Sőt. Ö éppenséggel nem a „síkfölde" polgára, benne nemcsak kíváncsiság sarjadozika bonyodalmasabb fizikai térszerkezetek iránt, amelyeket még a 19. század derekán Bernhard Riemann kezdett nyitogatni, de kifejezetten utalni óhajt - még ha képi szimbolikával is - valami ismeretlen létezőre, mondjuk: