Aranykapu (aláírt) [antikvár]

Előzéklapon a szerző aláírásával!
Árpádházi Salamon magyar király (1063-1074), I. András fia, 1087-ben eltűnt a nyilvánosság elöl. Pólában bukkant föl, ahol vezeklő szentként, gyógyító emberként tisztelték. A székesegyház főoltárában őrzik csontmaradványait, sírkövét a ferences rendház kőtárában. A középkorban, de később is megülték a helyi ünnepet, több isztriai templomban ábrázolták szentként. Ügyében szenttéavatási pör nem folyt. Háromszor koronázták királlyá, küzdött a trónért nagybátyjával, I. Bélával, majd unokatestvéreivel, I. Gézával és Szent Lászlóval, akik 1074-ben föllázadtak ellene - még VII. Gergely pápa is a zendülők mellé állt, hiszen Salamon politikai szövetségese ekkoriban sógora, a canossás IV. Henrik volt... Mintha Isten is ellene fordult volna: Pozsony alatt, egy viadalban, Salamon inkognitóban végre elkapta a szintén álruhás Lászlót, mire két angyal támadt rá. Háromszor követett el hazaárulást. Istenkáromlást talán számtalanszor, hiszen nem lehet könnyű egy "égfia" tudatú családból való királynak látni, hogy Isten a bitorlókat pártolja... Aztán mégis úgy alakult az élete, hogy megölte szívében a világi embert, a földi királyt, s "helyet készített magában Krisztusnak..." A könyv híres esettel indul: Szent László alamizsnát oszt Fehérvárott, a vezeklő Salamon beáll a koldusok sorába. Az utolsó fejezetben, Salamon pólai "virágoskertjében" visszatérünk erre, közben fölrajzolódik élete íve. A regény spirituális szerkezetű: bizonyos kulcsesemények ismételten föltűnnek, ugyanakkor folyamatosan is haladunk a történet kibontásában. Az író igyekszik hűséges lenni a történelemhez, hiszen ennek a zseniális és esendő királynak a külső és belső kalandjainál mélyebbeket és megrázóbbakat bajosan lehetne kitalálni. Derűvel és gondosan rajzolja meg a mellékszereplőket is, különös örömmel például Dávid herceg, Szent László, vagy a XI. század nagyszerű magyar lovagja, Bátor Opos legendás alakját.