Apollo 1-2-3. (dedikált példány) [antikvár]

Részlet: Apollo - hat év, hat évtized Egy évvel megszűnte után, 1940. február 2-án a Magyar Nemzetben Szekfű Gyula így írt az 1934-1939 között tíz füzetben megjelent^po//o alkotógárdájáról: „ tudtommal ők az első csoport, mely nem elkeseredésből, nem kiábrándulás következésként fordul a keleti, balkáni, kárpáti és dunai vidékek felé, Nyugat-Európát elhagyva. Ők az elsők, akik a nyugati civilizáció minden értékéhez, s történetünk egész nyuga-tosságához ragaszkodva, feladatot látnak a magyarság számára Kelet-Európa térségein is." Tárgyszerű, pontos értékelés, de történelmi viharoktól gyakran feldúlt hazánkban a tárgyszerű, pontos értékelések a politika széljárásának pillanatnyi sodrásában sokféleképpen, nem ritkán szélsőségesen ellentétesen értelmezhetőek. Szekfu Gyula fontosnak azt érezte hangsúlyozni 1940-ben: a harmincas évek derekán nem egy, a korábbi történelmi kötődéseikből kiábrándultan menekülő ifjú tudós generáció fordult a Kelet s a Balkán felé, hanem épp a történelem szorítását érezve látta meg az Apollo sokféle szellemet, alkotóerőt ötvöző köre, hogy ezeréves történelmünk gyöngyminőségét csak akkor leszünk képesek - méltó és méltányos foglalatban - megőrizni, ha felismerjük és vállaljuk az új helyzetben az új feladatot: kelet-európai népek szellemi szövetségének megteremtését; ha felismerve egymásrautaltságunkat, nem egymás ellenében, de egymással szövetségben, egymástól tanulva őrizzük meglévő, s teremtjük meg jövendő kultúránkat. Magyarnak és humanistának lenni, egyidejűleg kötődni (és ragaszkodni!) mindahhoz, amit a magyarság a nyugat-európai kultúrától kapott, büszke lenni arra, amit ezer év alatt Európának adott, s közben nem feledkezni meg arról: körülöttünk is kultúrájukra büszke nemzetek élnek, akiket éppúgy, mint minket, hol keletről, hol nyugatról fujt a gyakran orkánszerű szél humanistának, magyarnak lenni itt min- Európa és a humanizmus Elmondotta a Coopération Intellectuelle Î936. jún. 9-iki budapesti ülésén:* Thomas Mann. Hölgyeim és Uraim! Az az angolnyelvű előadás, melyet éppen most valamennyien oly nagy örömmel és élvezettel hallgattunk, számomra még különös elégtételt is jelent azért, mert enyhíti kissé azt az ellenem felhozható vádat, hogy én is anyanyelvemen szólalok fel. Ámde ezt nemcsak azért teszem, hogy megbeszéléseink tárgyi sokszínűségét gazda gítsam; jóval komolyabb és mélyebb ok késztetett rá. Ügy látom ugyanis, hogy a mai körülmények között nem minden gúny- vagy pátosz-nélküli helyzet az, ha én, mint német, német nyelven szállok síkra ama hit mellett és állok helyt ama meggyőződésemért — mely engem szót kérni késztetett, — hogy a nyugati műveltség alappillérei mindig a kereszténység és a Földközi-tenger partvidékein kifejlődött antik kultúra voltak és maradnak; ha kinyilvánítom azt a felfogásomat, hogy minden nép, amely ezen alappillérek bármelyikét feladná és megtagadná (mert nem lehet megtagadni az egyiket, anélkül, hogy ezáltal a másik is veszendőbe ne menne) az európai népek szellemi és erkölcsi közösségéből kizárná magát. Ezt a meggyőződésemet tehát, Hölgyeim és Uraim, mint német ember, német nyelven nyilvánítom ki. Tagjaink névsorában nevem mellett ott áll a szó: Allemagne, Deutschland. Ez pedig kétségkívül azt a Németországot jelenti, amely maga is e hit alapján áll és amellett kitart, és amelynek nevében ért az a megtiszteltetés, hogy itt szót emelheteik. * A nagynevű író és gondolkodó a magyarnyelvű közlés jogát szíves volt az Apollonak átengedni. 12 V.